Egy kedves ismerős, barát elhunytáról érkezett nemrég hír: május 24-én 76 éves korában elhunyt Simén András mérnök. 
Keveset mutatkozott a szepesiek körében-csak az utolsó években íratkozot fel a levelezőlistára, ahol néhányszor megnyilvánult. Talán az utolsó előtti szepesi esten jelent meg. 
A felvidéki mozgalom egyik alapszereplője volt: a 70-es évektől a felvidéki honismereti kerékpártúra mozgalom aktív tagja, engem is ő hívott el 1984-ben erre a kiváló rendezvényre, amely a magyarlakta déli sávot járta be. Ezen 1991-ig folyamatosan részt vettem, nagy közösségi élmény volt, készültünk az egyes tájak helytörténetéből: Gömör, Bodrogköz, Csallóköz, Garamvidék, Torna-Kassa-Abaúj... 
Aztán a Rákóczi Szövetség 1988-as szervezésének kezdetekor is ott volt András, programok szervezése, pl. anyanyelvi táborok határontúli, szórványmagyarok részére (kárpátaljai, rahói cipszerek!, délvidékiek). 1991-től, mikor Németországba távoztam ösztöndíjra, ő vette át a szervezést, és 96-97-ig végezte, nagy elánnal és eredménnyel. 

Czenthe Miklós
 

Dr. Balázs György megemlékezését csatoljuk:

Elment a Simén
Mindenki így ismerte, emlegette: Ő egy intézmény volt, a Simén. Mindenkiről tudott, aki a Kárpát-medencei magyarság szempontjából érdekes, fontos volt. De nem ám csak úgy! A nyolcvanas években, amikortól ismertem, láttam legendás regiszteres füzeteit, amiben mindenki szerepelt névvel, címmel, telefonszámmal (ha volt), a cím helyes irányítószámmal, országot jelölő betűkkel, a helységnevek magyarul, szlovákul, románul, ukránul, ahogyan kellett. A táskájában mindig ott volt az országra/területre vonatkozó menetrend: vasúti, autóbusz egyaránt, bármikor meg tudta nézni az utazási lehetőségeket. Láttam azt is, hogyan dolgozott a címek gyűjtésén: úgynevezett „sajtcédulákat” hordott magával tucatszámra, s ezekre írta a fontos címeket, neveket, és állandóan karbantartotta az adatait, ha valami változott, rögtön javította, s a sajtcédulákat otthon feldolgozta a füzetekbe, később pedig számítógépes Excel-táblázatokba.
De nagyon előreszaladtam, hiszen 1986-ban, amikor megismerkedtünk, számítógépről köreinkben még szó sem volt. A bodrogközi honismereti kerékpártúrán találkoztunk először, amin mi családilag, két gyermekkel vettünk részt. Ehhez képest vittem magammal mindenféle kerékpáralkatrészt, amire nekünk – vagy másoknak szüksége lehet. Így történt, hogy reménytelen helyzetében – várostól távol, hátsókerék tengelytörés barátnője kerékpárján – átnyújtottam neki egy hátsó tengelyt, tenné be, s mehetünk tovább. Így is lett, s barátságunk ezzel meg is alapozódott.
Az ezt követő, általam szervezett honismereti kerékpártúrák állandó résztvevője, sőt, segítő-szervezője volt: a szatmári, majd az őrségi Felsőőrtől Lendváig tartó honismereti túráknak ugyanúgy, mint a kárpátaljai, Borzsovától Aknaszlatináig tartó túrának is.
András villamos mérnökként egy atomerőművi anyagvizsgáló csoport tagja volt, a világon bárhol leállt egy szovjetek által épített atomerőmű egy blokkja, ők mentek és anyagvizsgálatokat végeztek. Hogy ebből hogyan alakult ki a Kárpát-medencei magyarsággal való többirányú érdeklődés, tevékenység, nem tudom. Azután a rendszerváltást követően ezek a munkák elmaradtak, s Ő ott állt munkanélküliként.
A Rákóczi Szövetség alapító tagjaként jegyzik a nevét, de az alakulást megelőző egy-másfél éves munkát, amit Czenthe Mikivel, Göndöcs Laci bácsival és Kun Ferivel végeztünk, csak mi tudjuk: a semmiből, előzmények nélkül, fejben felépíteni egy szövetséget, amely megalakulásától kezdve ellátta általunk vállalt feladatát: a felvidéki magyar kultúra megismertetését, népszerűsítését itthon, a a hazai közvélemény folyamatos tájékoztatását a csehszlovákiai magyarság életének eseményeiről, a magyarság sorsa iránti érdeklődés ébren tartását, felvidéki kulturális, közösségi élet támogatását, ahogyan Kun Feri ezt szavakba öntötte: „Próbáljuk meg újrakötözni, amit szétszakítottak”. András kezdetektől fogva a Szövetség titkára, mindenese volt, önkéntes munkát végezve jónéhány éven keresztül, segítve az ifjúsági anyanyelvi táborok szervezését, a Gloria Victis vetélkedőket, vitte a tagnyilvántartást, szervezte a közgyűléseket.
Ezt követően titkárként dolgozott a Mocsáry Lajos Alapítványnál, amelyet 1992-ben az akkori népjóléti miniszter azzal a szándékkal hívott életre, hogy a határon túl élő magyarok szociális, egészségügyi és mentálhigiénés civil szerveződéseit támogassa. Olyan civil kezdeményezések támogatását tűzték ki, amik működésük révén képesek enyhíteni vagy akár felszámolni az adott szociális hátrányt, vagy egészségügyi ellátási hiányosságot. Egy erdélyi útját én támogattam, autómmal sofőrjének szegődtem. Eljutottunk az Úz völgyébe, Égerszögre, ahol egy család telefonszerzését támogatta az alapítvány, hogy sürgős esetekben legyen, aki a völgybe mentőt hív. Vittünk támogatást Berszán atyának, a Sziklára épített ház/iskola vezetőjének, aki akkoriban épített hátsó bejáratot az étkezdéhez, mert az ottani KÖJÁL (vagy ÁNTSZ) kötelezte rá, hogy a gyerekek és a nyersanyag ne egy bejáraton keresztül érkezzenek. Az alagsori munkálatokról mondták a gyerekek: „Pap bácsi metrót épít”! És jártunk Déván, ahol Böjte Csaba akkoriban kezdte gyermekmentő ténykedését, s vittünk neki is anyagi támogatást. Ha jól meggondolom, több százezer, talán millió forintot vittünk ki Andris táskájában …
Azután a Mezőgazdasági Múzeum főigazgató-helyettese lettem, s odahívtam a számítógépes csoportba, amelye akkoriban alakult, még minden és mindenki új volt.
Az 1997-ben szervezett nemzetközi molinológiai szimpóziumot az Ő hathatós számítógépes segítségével sikerült megszerveznem. Mindenre kiterjedő figyelme, Excel-táblázatai, körlevél-szerkesztővel percek alatt előállított levelei sokat segítettek egy több, mint 100 fős találkozó sokirányú tevékenységet felölelő megszervezéséhez (érkezés, szállás, étkezés, terembérlet, autóbuszkirándulás, plusz erdélyi kirándulás a szimpózium után ugyanezekkel a feladatokkal …). Az Ő háttérmunkája tette lehetővé, hogy főként a szakmai kérdésekkel foglalkozhattam.
A szimpóziumot követő egyhetes erdélyi szakmai túrán – amit egy évvel korábban kezdtünk szervezni Ozsváth Gábor Dániel barátunkkal – a világ számos országából érkezett résztvevők egyöntetű elismerését vívta ki a mobiltelefonján folyamatosan intézkedő András – hol a szállásfoglalást kellett pontosítani, hol az ebédet/vacsorát átütemezni, hol pedig a bennünket váró malomtulajdonosokat értesíteni pontos érkezésünkről stb. Akkoriban még a nyugati világban is csak néhány embernek volt mobilja …
Jártunk vele az Árpád-vonalat bebarangolni Kárpátalján és Erdélyben, az Úz völgyében. Erre is nagyon sokat készült, Szabó József János könyvét kipreparálta, minden helynevet ellenőrzött, a washingtoni kongresszusi könyvtárból töltött le térképeket! Ezek alapján találtunk meg minden helyszínt, ami még megmaradt, s Ő szorgalmasan javítgatta a könyv hibáit … majd elküldte a szerzőnek, aki ezeket figyelembe is vette a könyv új kiadásakor!
A Néprajzi Múzeumhoz kerülve hívtam oda, ugyancsak a számítógépes munkacsoportba, majd a Pulszky Társaság ügyvezetőjeként, majd elnökeként a társaság adminisztratív munkáit bíztam rá, miután az akkor kulturális tárca megvonta az addigi pénzügyi támogatást a civil szervezetektől, így korábbi munkatársainkat el kellett bocsájtani. András ezt a munkát is fizetség nélkül, önkéntesként végezte.
Együtt ünnepeltük ötvenedik, hatvanadik, hetvenedik születésnapját, próbáltunk néhányan családi közösséget szervezni köré. Ő is próbálkozott, pót-unokákat szerzett, támogatta-nevelgette őket Ő, akinek sohasem volt saját családja.
Utolsó éveiben leépítette kapcsolatait, telefonja eltűnt, nem vett másikat, e-mailekre nem válaszolt, mindenféle megkeresést elutasított. Úgy tűnik, készült erre az utolsó útra.
Nyugodjék békében, béke poraira!