Wieland Anna 2025. február 25-én, 95 éves korában elhunyt

A Szepességen élő magyarok jelképes alakja, Wieland Anna 95 éves korában Poprádon elhunyt. Képviselte a szepesi hagyományokhoz, a szepesi tájhoz való hűséget. Életútját, családja sorsát a Trianon utáni nehéz és a második világháború utáni végzetes idők határozták meg. Wieland Anna minden körülmények között megőrizte tartását, megőrizte családjának, a történelmi birtokosságnak a nemes hagyományait. Pedig keserves tapasztalat volt, hogy évszázados farkasfalvi otthonukat, kastélyukat elvették tőlük, azt hátra kellett hagyniuk. Mégis helytállt a csehszlovák kommunista időkben is: nyelvtudása, a vendégekkel való európai stílusának köszönhetően a tátrai idegenforgalomban dolgozott. Sok-sok emberi kapcsolatot tartott, napi frissességgel odafigyelt mindenre, ami a Szepességgel kapcsolatos, kulturális esemény.  

Az utolsó Szepességen élő, régi gyökerekkel rendelkező magyarok közé, az utolsó mohikánok közé tartozott. Köszönjük Anna néni mindazt, amit Tőled kaptunk! Nyugodj békében!

Budapest, 2025.febr.28. Czenthe Miklós

https://vasarnap.com/archivum/popradon-magyarkent

2014. május 3. 03:46

Poprádon magyarként, in: Vasárnap, 2014.máj.3.

A poprádi Wieland Anna nemesi családba született, de még mielőtt igazán tudatosíthatta volna, milyen lehetőségekkel és kötelezettségekkel jár a származás, üldözötté vált a saját hazájában. Nem csak a neve, hanem nemzetisége miatt is, mert magyarnak lenni a háború utáni Csehszlovákiában legalább akkora bűn volt, mint földbirtokos leszármazottjának.

Ő mégsem kesergett a múlton, nem dédelgette sérelmeit, hanem megpróbálta magának megtalálni azt a helyet, ahol senkinek sem lesz útjában. Ennek a tartásnak, tisztességnek köszönheti, hogy annyi megaláztatás és megpróbáltatás ellenére is azt tudja mondani: szép élete volt.

A rendszer ellenségei

Anna néni nagyapja báró Wieland Artúr 1910-től 1918 ig Szepes vármegye főispánja volt, édesapja, Wieland Albert a farkasfalvi birtok igazgatásával foglalkozott. Édesanyja, Bethlenfalvy Alíz Kassáról származott, az ő édesapja kúriai bíró volt. Ők még más világban, más értékek szerint éltek, mint amilyeneket a háború utáni hatalomittas senkik akartak rájuk kényszeríteni.

„Gyerekkoromban minden harmadik faluban volt egy rokon birtokos, az egész környéken nagyon sok magyar élt. Rendszeresen látogatták egymást, Poprádon és Késmárkon is gyakran találkoztak a magyar rendezvényeken, de ebből a régi világból csak Adrienne nővérem kapott ízelítőt, én még kicsi voltam, ahhoz, hogy részt vegyek benne. Adrienne bécsi intézetben tanult, elvitték bálokba, társaságba. Édesanyám is szeretett volna utazni, ám apámat kizárólag a birtok érdekelte. Csak akkor mozdult ki otthonról, ha a budapesti mezőgazdasági vásárba ment, inkább hozzánk jöttek vendégek – emlékezik vissza Anna néni, akinek nagyon kevés adatott a békés gyermekkorból. – Tizenegy éves koromban, a háború alatt már majdnem letartóztattak, mert a magyar pártban kaptunk egy könyvecskét, amelyben benne volt a Ne higgy, magyar, a németnek című vers. Emiatt az egyik lakótársamat hat hétre lecsukták az érettségi előtt, engem pedig kétszer kihallgattak. Ekkor tanultam meg egy életre, milyen tehetetlen az ember a hatalommal szemben. 1945-ben aztán jött ránk a szomorú világ, mindennap kidoboltatták a faluban, hogy a németeknek, a magyaroknak és a kollaboránsoknak mi mindent nem szabad. Kimentem a kert végébe, ott hallgattam megbújva és elszörnyedve, milyen ellenséget látnak bennünk.

Bevetett földeket vettek el

A hatalomnak nem volt elég, hogy mindenétől megfosztotta Wieland Albertet, meg is akarta alázni. Szemeteskocsi elé fogták be őt a késmárki polgármesterrel együtt, ezt kellett végighúzniuk a városon. A nyilvános megszégyenítés azonban elmaradt, az emberek vagy elfordultak, vagy megemelték a kalapjukat előttük.

„Nem csak az anyagi javainktól fosztottak meg, hanem az állampolgárságunktól is. Apám annyira becsületes ember, annyira szívvel-lélekkel gazda volt, hogy ezt fel sem tudta fogni. Még a kassai kormányprogram április 5-i jóváhagyása után is bement Késmárkra a nemzeti bizottságra megkérdezni, hogy bevesse-e a földeket. Azt mondták neki, hogy csak vesse, azt majd beszámítják neki, apám pedig elhitte, mert úriember volt, és hitt az adott szóban. A családi ezüstöt adtuk el, hogy tudjunk traktort bérelni, mert a lovakat és az ökröket a német és orosz katonák akkor már elvitték tőlünk. Aztán elvették a bevetett földeket is, sőt, az államosítás előtt le is tartóztatták édesapámat. Valamelyik hivatalba ment Késmárkra, de csak a kocsis jött vissza egy cédulával, amit apám írt, hogy állítólag feljelentett valami partizánt. Borzalmas körülmények között tartották három hónapig a késmárki várban, még azt az ennivalót sem mindig adták oda neki, amit vittünk. Nagyon megviselték a történtek, de nem akart innen elköltözni, azt mondta, ő nem bántott senkit, nem megy sehová. 1954-ben 68 évesen halt meg, tönkretette a sok magába fojtott bánat. Még a halálos ágyáról is azt üzente nekünk, hogy menjünk el Farkasfalváról, és őt se temessük oda. A késmárki temetőben nyugszik. Halála után még nehezebbé vált az életünk, szinte minden teher rám szakadt. Adrienne nővérem sokáig nem tudott munkát találni, hiába volt nagyon művelt, semmilyen itt elismert végzettséggel nem rendelkezett. Végül takarítónői állást kapott a poprádi múzeumban, de ő volt ott az idegenvezető is. A vendégek nem győztek csodálkozni, amikor ablakpucolás közben lemászott a létráról, és franciául, angolul vagy németül szólt hozzájuk.

Tátrai szállodák recepciósa

Anna néni a budapesti Baar-Madas gimnáziumba készült, ahol az unokatestvérei is tanultak. Otthon német iskolába járt, mert a környéken nem volt magyar, de egy évig járt egy magyar tanítónőhöz, aki foglalkozott vele, hogy megfeleljen a magas budapesti követelményeknek. De a terveit keresztülhúzta a háború.

„1941-ben kezdtem volna a gimnáziumi tanulmányaimat, de kitört a háború, és édesapám úgy döntött, hogy nem enged el, mert onnan nem tudok olyan könnyen hazajönni, ha baj lesz. A késmárki német gimnáziumba jártam a környékbeli német és magyar családok gyerekeivel, ez volt a környék és az ország egyik legjobb iskolája. Három osztályt el is végeztem, de a szlovák gimnáziumból 1945-ben kitettek, mert közben elveszítettem az állampolgárságomat. Apám azonban sok embert ismert, valahogy elintézte, hogy felvegyenek a polgáriba. A többség akkor még fel sem fogta, mi vár ránk, amikor kijelentettem a polgáriban, hogy szeretném elvégezni a kétéves kereskedelmit, mert nekem nagyon gyorsan pénzt kell keresnem. Az osztályfőnököm azt mondta, hogy nekem erre nem lesz szükségem. Pedig dehogynem, el is végeztem, ám a végén itt sem akartak bizonyítványt adni. Végül ezt is elintéztük, tudtuk, kihez kell fordulni. 1948-ban a kommunistáktól visszakaptuk az állampolgárságot, azóta tátrai szállodákban dolgoztam, először könyvelőként, majd a recepción. Szerettem ezt a munkát, megtaláltam magam benne, nem vágytam többre. A munkatársaimnak is mindig azt mondtam, akármilyen undok egy vendég, igazat kell adni neki, két héten belül úgyis elmegy. De nagyon sok kedves emberrel is találkoztam, vannak, akikkel máig tartom a kapcsolatot. Férjhez nem mentem, tudtam, hogy én vagyok a családfenntartó, mert anyám csak szerény kegydíjat kapott, és Adrienne is keveset keresett. Ez a felelősség határozta meg minden döntésemet, de soha egy percig sem bántam. Büszke voltam arra, hogy ilyen körülmények között el tudtam tartani a családot, kocsim volt, utaztunk is, amennyire akkor lehetett.”

A luxus nem, a szabadság hiányzott

A farkasfalvi Wieland-birtokon is sok vendég megfordult a háború előtt, de utána, egészen 1961-ig a tulajdonosok a hatalom által megtűrt, elszigetelt vendégek voltak a házukban. Két szobát és egy kis konyhakertet kaptak, ez volt minden vagyonuk. Társaságuk pedig maradt az a néhány ember, aki a kitaszítottságuk ellenére is be mert hozzájuk kopogtatni.

„Sokan voltak, akik azt mondták, éjnek idején is eljönnek segíteni, de nappal kevesen mertek mutatkozni velünk. Anyám és nővérem éjjel-nappal kötöttek egy szövetkezet számára, édesapámat pedig egy idő után a gánóci állami gazdaságban alkalmazták, mert tudták, hogy ért a mezőgazdasághoz. Valahogy megkapaszkodtunk, de akárhová mentem, a bemutatkozás után rögtön azt kérdezték tőlem, »abból« a Wieland családból származom-e. Mondtam, hogy abból, mert mindegy, melyikre gondoltak, mind birtokos és magyar volt. A legtöbben tartással viselték a megaláztatást, a szüleimet sem hallottam soha panaszkodni. Tudtuk, hogy mások még többet szenvedtek: sokan elestek a háborúban, hadifogságba vagy a háború után oroszországi munkatáborokba kerültek, a lágerekből nem jöttek vissza a zsidók. Az volt a fontos, hogy élünk, és tudtuk, hogy ezt most ki kell bírni. Anyám csak azt szokta néha emlegetni, hogy a szép virágait tönkretették. A régi életéről sosem beszélt, könnyen megtanulta, hogy még jobban be kell osztani a pénzt, talán azért is, mert nálunk sosem volt pazarlás. Apámnak vagyona volt, de pénze sosem, mert minden fillért gabonára, gépekre, állatokra költött. Bennünket, gyerekeket nagyon szerényen neveltek, a luxus ezért később sem hiányzott, de a szabadság annál inkább – ezért akartunk már eljönni Farkasfalváról. Nehéz körülmények között éltünk, nem volt víz, sem központi fűtés, amikor adódott az alkalom, hogy szövetkezeti lakást vehetünk Poprádon, rögtön kaptunk rajta. Két hét alatt kellett összeszednünk 30 ezer koronát, házról házra jártam az ékszereinkkel, mire nagy nehezen meglett. Akkor mindenki ezt csinálta, Bécsből jártak ide a felvásárlók. Két szép barokk gyertyatartót azért adtunk el, hogy nekem télikabátot vehessünk, aztán Adrienne meglátta Bécsben, egy régiségkereskedés kirakatában tízszeres áron. Anyámmal és a nővéremmel költöztünk ebbe a lakásba, ahol ma is élek; emlékszem, szegény anyám fellélegzett, amikor belülről magunkra zártuk az ajtót. 99 évig élt, még látta, hogy ment tönkre a farkasfalvi kúria. Engem épp most hívtak egy helytörténeti kiadvány bemutatójára, de már nem megyek. Akiket ismertem, mind meghaltak, és azt a pusztulást, amely mindent elemésztett, ami egykor a miénk volt, nem bírom nézni.

Támogatni a magyar értékeket

A családi hagyatékból csak néhány bútordarab, porcelán és festmény maradt, de Anna néni a panellakásban ebből a kevésből is meg tudta teremteni azt a miliőt, amely a farkasfalvi kúriára és főleg a szüleire emlékeztet. Kapcsolatai, barátságai már a szállodai munkájához és Poprádhoz kötik, a régi ismerősök, barátok szinte mind idegenbe szakadtak.

„A rokonaim Amerikában, Németországban és Magyarországban élnek. Amikor lehet, meglátogatjuk egymást, nagyon szorosak köztünk a kötelékek, mert fiatal korunkban folyton együtt voltunk. Az összes magyarországi unokatestvérünk hozzánk járt Farkasfalvára vakációzni, minden családi összejövetelt ott tartottunk. Szerencsére ma már a telefon és internet megkönnyíti a kapcsolattartást, e nélkül magyarként eléggé magányos volnék Poprádon. De van itt egy magyar család, amellyel szoros a kapcsolat, sokat segítenek. A könyvek és az újságok az én társaságom, a Vasárnapot és az Új Szót is járatom, amióta csak megjelenik. Azt gondolom, magyarként kötelességem támogatni az itteni magyar intézményeket, még akkor is, ha én nem vagyok haszonélvezője a működésüknek. Ezért ajánlottam fel a visszakapott földek árából is egy jelentős részt a magyar iskoláknak. Édesanyám is élt még akkor, ő is támogatta ezt az elképzelést, és az akkori egyedüli magyar párton, az MKP-n keresztül kerestünk meg a nehéz helyzetben lévő magyar oktatási intézményeket. Érdekes módon az a leghálásabb, amelyik talán a legkevesebbet kapta: az óvári iskolából minden évben küldenek karácsonyra és húsvétra is üdvözlőlapot. Ilyenek vagyunk mi, emberek: akinek kevés van, az a keveset is meg tudja becsülni, jobban képes együtt érezni a nincstelenekkel. Lehet, hogy a magyarságához, a magyar könyvhöz, újsághoz, iskolához is jobban ragaszkodik az, akitől egyszer már el akarták venni.”

Se nevük, se emlékük

(Posted by: Kováts Judit Posted date: May 03, 2013 In: Gyalog-Galopp, Thesaurus | comment : 0)

Manapság tíz percbe telik mindössze a branyiszkói hágón átkelni, ha az alagutat választja az ember, s onnan Poprád sem sokkal több már. A hegyek gyomrában megtett villanyvilágításos öt kilométer után szinte rögtön felbukkan előttünk a panelerdő a Tátra aljában, s mögötte az irdatlan hegytömeg.
A négysávos sztráda bevisz a lakótelepre, melynek egyik tízemeletes házában, egy régi bútorokkal és festményekkel agyonzsúfolt, szűk lakás nagyobbik szobájában, az ablak előtti öblös fotelben ül Wieland Anna. Ölében sötétkék bársonyba kötött kapcsos könyv, melyet nem nyit ki, olykor azonban meg-megrebben a keze rajta. Az idős hölgy egyedül – jobban mondva a macskájával – él a lakótelepi lakásban, s mindennapi szertartásai közé tartozik teaidőben a fotelben üldögélés.
A lakóteleptől karnyújtásnyira a Tátra hófödte csúcsai magasodnak, de egy ugrás Késmárk, Lőcse, Farkasfalva vagy Kassa és Nádasd is, életének főbb helyszínei. Egy alig száz kilométeres sugarú kör a Felvidéken és a Szepességben, ahol évszázadokon keresztül békében élt együtt szász és tót a magyarral, evangélikus a katolikussal. Ahol természetes volt, hogy három nyelven beszélnek, hogy Lőcsén a német és magyar darabok mellett Štúr szlovák nyelvű színművét is bemutatják Probstner Apollónia, a polgármester feleségének színpadán. És ahol 1938-ban, húsz év cseh uralom után, a kassai dóm előtt Horthy kormányzó ünnepi beszédében szlovákul is megszólal, és ígéretet tesz a szlovák nyelv és kultúra megőrzésére.
A poprádi lakótelep hatodik emeleti lakásának ablakából tulajdonképpen semmi érdekeset nem lehet látni, s Wieland Anna sem a szemközti háztömb szürke panelblokkjait figyeli oly elmélyülten. A múlton rágódik. Azon a fényesen, amelynek legvégét gyerekként élte meg, s amelyről gyakran azt gondolja, jobb lenne elfelejteni, mint az ősök naplóinak gót német sorai között vagy a lőcsei magistratus jegyzőkönyveiben kutakodni utána. Nem azért szeretné olykor kitörölni az emlékezetéből ezt a múltat, mert a hírnév és gazdagság mellett sóvárgó, reménytelen szerelmekkel, pusztító féltékenységgel, fékevesztett indulatból elkövetett gyilkossággal, eszelős öngyilkossággal van tele, hanem mert saját jövőtlenségét látja benne. Pusztán a neve és származása miatt.
Wieland Anna cipszerek sarja. Az utolsók egyike. Ősei valamikor az 1600-as években, a Rajna-vidékről telepedtek a Szepességbe, ahol generális ükapja a napóleoni háborúkban véghezvitt hőstetteivel szerzett a családnak rangot és birtokot. Habár meg kell mondani, hogy a Felvidéken az igazán nagy vagyonok nem a földbirtokból, hanem a kereskedelemből vagy az ércbányászatból származtak, és rang vagy cím nemigen kapcsolódott hozzájuk, minek köszönhetően a társadalom sem kasztosodott különösebben.
Mindazonáltal ebben a multikulturális és korát messze meghaladóan toleráns szepességi olvasztókemencében a hét évszázadon át vezető szerepet játszó, német gyökerű szászok vagy cipszerek magyarabbak a magyarnál. Németül beszélnek, intézik hivatalos ügyeiket, gyakorolják vallásukat, leveleznek és vezetik naplóikat, ugyanakkor császári gárdatisztként a magyar szabadságharcra esküsznek fel, amiért tíz év várfogságra ítélik őket, 1918-ban pedig képtelenek a csehszlovák államra hűségesküt tenni, inkább öngyilkosok lesznek.
Mindezek ellenére, ha napjainkban megkérdezné valaki Wieland Annától, számára hol a haza, nem tudna rá válaszolni. Foteljében ülve rebben a keze a sötétkék bársonyba kötött kapcsos könyvön, amikor 1938 novemberének euforikus napjaira – a diadalkapukra, a díszmagyarba öltöztetett gyerekekre és öregekre – gondol, mert mindaz arra volt jó csupán, hogy hamis illúziókat ültessen a lelkekbe egy évszázadra, vagy még annál is tovább. Hiszen ha az első háború után két évtizeddel revideálni lehetett a nagyhatalmak döntését, és a haza kimentette az idegen, elnyomó nemzet karmaiból az övéit, miért hitték volna, hogy másodszorra veszni hagyja őket?
A Tátra felől fújó szél ritmusra veri az esőt az ablakon. A teaidő rég elmúlt, de Wieland Anna nem mozdul a foteljéből. Alexander Hunek, a farkasfalvi polgármester kora délután ment el tőle, jó órát időzött nála. Ő az első, aki Farkasfalváról több mint hatvan év múltán megkereste. Poprádra kellett beutaznia hozzá, nem mintha a tizenhét kilométer különösebb fáradságot jelentene bárki számára. Alexander Hunek számára kiváltképp nem, hiszen agilis fiatalember és olyan polgármester, aki tenni akar a pusztuló falujáért, melynek gyakorlatilag a közepén van még élet, a széleken lomos, szemetes, szakadt ajtajú, törött ablakú putrik sorakoznak, jövedelem és munkanélküli cigányokkal, akik között az számít valakinek, aki segélyt kap.
Farkasfalva, egyetlen egy lengyelt leszámítva, száz százalékban szlovák falu. Az igazsághoz tartozik, hogy németek és magyarok, a maguk nyolc, illetve két százalékával, még a boldog békeidőkben is kisebbségben voltak itt, az új évezredre azonban írmagjuk sem maradt.
A polgármesternek nincsenek világmegváltó tervei, mindössze az elnéptelenedést szeretné valahogyan megállítani. Kitörési pontnak az idegenforgalmat és a kulturális értékek ápolását tartja, s ehhez a feltételek tulajdonképpen adottak: Farkasfalva könnyen megközelíthető, egyre nagyobb ütemben épül az autópálya, és Poprádon még repülőtér is van. A Wielandok ősi fészke, a 17. századi kastély a Rákócziak pénzverő házaként funkcionáló egykori kúriával pedig vonzó kuriózum lehetne a tátrai üdülőhelyek turistái számára. És az lehet a kastélyparkban Wieland Babett márványszíves sírja is, amely zarándokhellyé kezd válni, mióta Jan Chalupkához, a szlovák irodalom nagyságához fűződő reménytelen szerelmét megfilmesítették, színdarabot és regényt írtak belőle.
A kastélyban a háború után a tanács rendezkedett be, majd amikor felépült az új községháza, a vetőmag nemesítő vállalat költözött be. A két szalont, a nagyebédlőt, a pipázót, a dolgozószobát és az emeleti nagyobb helyiségeket akkor szabdalták kisebbekre, műtrágyát, vegyszereket tároltak a csillagmintás, intarziás parkettán, amivel teljesen tönkretették, és az utolsó csillárig lába kelt a régi berendezésnek is, de mindennek ellenére, legalább volt gazdája az épületnek. A rendszerváltást követően, az állami vállalat felszámolása után azonban kezdetét vette a pusztulás.
A bejáratot az elvadult tamariska bokrok, tuják, rózsalugasok teljességgel megközelíthetetlenné teszik. Legfeljebb oldalról, egy rozoga kiskapun lehet belopakodni, de az ágak minduntalan az ember arcába csapnak itt is. A lépcső omladozik, a kétszárnyú ajtó leszakítva, az ablaktáblák betörve, a rozsdás zsanérokon a keretet nyikorogva hintáztatja a szél. Bent dermesztő hideg, bokáig érő törmelék, üvegcserép és bűz. A falakról a vakolat leomolva, a csillárok helyén csupasz drót libeg a huzatban. Csupán a mennyezet bordűrmintája emlékeztet a hajdani pompára.
A kúria sincs sokkal jobb állapotban, annak ellenére sem, hogy a restitúció során Wieland Anna visszakérte. A kastélyról lemondott, az érte és a birtokért kapott pénzből, egy osztrákkal társulva, vegyes vállalatot alapított a felújításra, de mindössze a tető cseréjére és a manzárd kialakítására futotta.
Több mint egy évtized telt már el azóta, a további munkálatokra azonban remény sincs: a pénz elfogyott, az osztrák társ eltűnt, ő pedig nagyon öregnek érzi magát. A kúria ajtaja bedeszkázva, a földszinti ablakok úgyszintén. A kerítést széthordta a lakosság, az udvart csak a kecskék miatt nem veri fel a gaz. A vadonatúj manzárdablakok és tetőcserepek kontrasztja az enyészetet még szembetűnőbbé teszi.
Wieland Anna nem szeret, és nincs is neki miért Farkasfalvára menni. Ha halottak napján rászánja magát, és tehénlepényeket kerülgetve meglátogatja az elvadult park mélyén a családi sírokat, az iszapos tó, a beomlott híd vagy a hamvába holt felújítás a pusztulásra emlékezteti.
Alexander Hunek polgármester ezt a pusztulást akarja megállítani, s mivel Wieland Anna nem megy Farkasfalvára, ő utazik hozzá Poprádra, hogy Wieland Babett márványszíves sírjáról szót váltson vele. Wieland Anna folyékonyan beszél szlovákul, és Alexander Hunek szimpatikus a számára, tetszik neki a lendületesség és a kezdeményező készség, amely Probstner őseire emlékezteti. Mégis, miközben az lelkesen és majdhogynem meghatódva emlegeti Babett és Chalupka szerelmét, végig az jár a fejében, hogy ki fogja őt eltemetni? Sorra veszi a rokonait: testvére fiát, aki másik országban, Budapesten él, aztán a többieket Németországban és szerteszét az amerikai államokban. A kérdést végül lerázza magáról azzal, hogy „ejh, mindenkit eltemet valaki”, nyomban utána azonban azon kezd tipródni, hogy hová temetkezzen? Késmárkra a szülei és generális ükapja mellé, vagy Farkasfalvára, az elvadult park hátsó zugába, imádott nagyanyja, főispán nagyapja, a sírig szerelmes Babett vagy az öngyilkos Wieland fiúk közé, netalán Lőcsére, a Probstnerekhez, ahová valójában nem is lehet – jut eszébe hirtelen –, mert az lezárt temető.
Wieland Anna nem a halált féli, most először rettenetes magánya ijeszti, s csüggedésében azt gondolja, fenébe a szülőfölddel, jobb lett volna mégis elmenni. Egy pillanatig tart azonban csak a csüggedés, majd ismét meggyőzi magát arról, jól tették, hogy végül kicsomagoltak, mert az anyaországnak sem kellett minden magyar, s ha odaát már semmit sem tudtak volna elvenni tőlük, az internálást és a kényszermunkatábort nem ússzák meg, hiszen származásuk miatt pont olyan népellenségnek számítottak volna, mint Albert nagybátyjáék. Márpedig ellenségnek lenni a szülőföldön, ahol azokat is ismeri az ember, akik őt ellenségnek tartják, egy fokkal mégiscsak elviselhetőbb, mint vadidegenben. Még akkor is, ha ez a vadidegen valójában a haza.