A szepesi összetartás 1945 előtt és után

„Csak el ne engedjük egymás kezét”

1918 előtt

A szepesiek, cipszerek legendás összetartása ismert volt. A 19.századtól sok cipszer került a történelmi Magyarország különféle tájaira, városaiba, Budapestre, Kolozsvárra, Debrecenbe, Pécsre és máshova. A cipszerek magas iskolázottsága, megbízhatósága, szorgalma következtében fontos értelmiségi állásokat, magas állami tisztségeket töltöttek be. Becsülete volt Magyarország-szerte a szepesieknek!

Lakóhelyükön megkeresték egymást, de tartották a kapcsolatot távoli szülőföldjükkel, a Szepességgel. A lelki összetartozás és egymás kölcsönös támogatása egyaránt fontos volt számukra. E láthatatlan szálak ápolása következtében így élt tovább a szepesi szellem, a Szepességtől távolra került fiaiban, leszármazottaiban is.

Jól példázza a cipszer összetartozás tudatát az 1909-es iglói cipszer kongresszusról szóló tudósítás: „Talán öntudatlanul maradványa ez annak a nagy érzésnek, mely a messze idegenbe telepített őscipszereket új otthonukban egymáshoz közel hozta és amely megszerettette velök a fáradságos munka árán virágzóvá tett telepet. Mert az érzésnek is van történeti múltja, melyből szükségszerűen folynak ennek az érzésnek a jelenben való megnyilvánulásai. A szepesi kongresszus önkéntelen de érthető fellobbanása volt a századoktól élesztett cipszer érzés tüzének.” 

Szepesi Egyesület (1876-tól)

Már az 1867-es kiegyezés után Budapesten, 1876-ban megalakították a Szepesi Egyesület Budapesten egyesületet. A már befutott, komoly állásokba került cipszerek támogatták a fővárosba került, egyetemi tanulmányait végző, pályakezdő szepesi ifjakat.

A Szepesi Egyesület ötven éves fennállása alkalmából, 1926-ban kiadott Szepesség emlékkönyve, mindmáig az egyik legszínvonalasabb összefoglalása a Szepességről való ismereteknek.[1] Az egyesület vezetői neves értelmiségiek voltak (Haberern J. Pál orvosprofesszor, Hoepfner Guidó építész).

Szepesi Szövetség (1920-tól)

Az I.világháború utáni összeomlás, a Szepesség cseh katonák által megszállása következtében a Szepességről is megindult a menekülés és áttelepülés. A menekültek közül sokan vagyonuktól megfosztva, éveken át állás nélkül, vagonokban és szükséglakásokban éltek. 

Hayde Gyula farkasréti síremléke

A Trianonban elszakított Szepesség miatt érzett fájdalom járult hozzá, hogy 1920-ban megalakult a Szepesi Szövetség. Elsősorban a szepesi menekültekből, rövid idő alatt országos hálózatot alakított ki. Jelszavai voltak: a „Szepesség a szepesieké!”, „Lesz még kikelet, a Szepesség felett!” Elnöke volt Hayde Gyula (1863-1932) helyettes államtitkár. A Szövetség főtitkára, majd elnöke Krisch Jenő fővárosi felsőkereskedelmi iskolai igazgató volt.

A Szepesi Szövetség talán legismertebb kiadványa volt az 1931-ben megjelent „Szepesi címtára” (Krisch Jenő és Förster Rezső szerkesztésében), amelyben több ezer Csonka-Magyarországon élő szepesi adatai szerepelnek.

Értékes kiadványokat adtak ki, amelyek a Szepesség történetének fontos részleteit dolgozták fel. A szepesi művészek és tudósok közül ismert volt és köztiszteletben állt Lám Frigyes költő, Gréb Gyula nyelvész, Loisch János gimnáziumi tanár.
A Szepesség nemzetiségeiről, a szepesi reformáció történetéről Bruckner Győző írt, míg a Szepesség megalakulása, betelepülése történetét pedig Fekete-Nagy Antal műve mutatta be.
Jelentős esemény volt a szepesi művészek bemutatkozása a Nemzeti Szalonban, 1937-ben 

A neves szepesi iskolák öregdiák-szövetségei is időre öregdiák-találkozókat tartottak. Evvel emlékeztek meg a mesze földön legendás, magas színvonalú hajdani szepesi iskolákra, a késmárki evangélikus líceumra, a lőcsei reálgimnáziumra és katolikus gimnáziumra és az iglói gimnáziumra.[2] A diáktalálkozók alkalmával néhány értékes kötet is született: Iglói diákalbum, szerk.dr.Makra Zoltán, dr.Mohr Győző (Budapest, 1929, 464 l.), sok képpel, adattal, személyes visszaemlékezésekkel. A kedves szepesi tájhoz fűződő diákérzéseket az országos hírűvé vált Farkas Imre: Az iglói diákok c. színdarabja fogalmazta meg. Film is készült belőle (1934, Jávor Pál, Gervay Marica és Z.Molnár László főszereplésével).[3] 

Élénk kapcsolat volt a Szepességen maradottak és az onnan elkerültek között, melyet egyaránt ápoltak a szepesi szervezetek kiadványai és a Szepességen megjelenő magyar folyóiratok (pl. a lőcsei Szepesi Híradó) kölcsönösen tudósítottak egymás híreiről, személyi változásokról. Jeles szervező személyiség volt a késmárki líceum hosszú ideig igazgatói tisztségét betöltő Bruckner Károly. 

A szepesi egyesület 1936-os szepesi báljának a meghívója

Társadalmi összejöveteleken erősítették a szepesi együvé tartozás érzését. Színvonalas szepesi bálokat rendeztek. A szepesiek részt vettek a felvidéki bálokon is. Szepesi előadó és műsoros esteket még a II.világháború éveiben is rendeztek.

Sátoraljaújhelyen Szepesi Bódog volt podolini piarista tanár, a Szepesi Szövetség helyi szervezete vezetője javaslatára hozták létre a mára újra felújított Magyar Kálváriát, amelynek stációi az elszakított Felvidék tájaira és városaira emlékeztetnek. A Szepesség emlékei neves, két világháború közti középületek díszítésénél is szerepeltek: az Országos Levéltár színes üvegablakainak egyike a lőcsei címert ábrázolta, a lillafüredi szálló Mátyás-termében az egyik színes üvegablak a lőcsei városházát ábrázolja).

1945 után

A szepesi hagyományőrzés lehetőségei a II.világháború utáni korszakban rendkívüli módon beszűkültek. A társadalmi egyesületeket 1948-ban feloszlatták. A kommunista hatalom nemkívánatosnak, irredentának minősítette és tiltotta a határontúli területekhez, így a Szepességhez kötődő összejöveteleket.

E korlátozásai ellenére, az 1948 utáni nehéz évtizedekben is működtek szepesi baráti találkozók, különféle éttermek törzsasztalai formájában. Így jöttek össze, és ápolták a régi barátságokat, vele együtt a Szepesség emlékét. Az 1960-as, 1970-es évekbeli találkozók emlékét családi archívumok fotói, levelei őrizték meg (Krisch Ernő és Schermann Ákos gyűjteményei).[4] Emlékezetesek a Németh Kálmán (1903-1979) Fóton élő szobrászművész kertjében tartott nyári találkozók.[5]

A szepesi kapcsolatok határokon is átnyúltak. A háború végén a Felvidékről elmenekült cipszerek Németországban a kárpátnémet szövetségben tömörültek. Ők adták ki Lám Frigyes verseit és Grósz Alfréd Magas-Tátráról szóló máig kiemelkedő művét.[6] A Késmárkon élő Grósz Alfréd haláláig, 1973-ig többekkel tartott személyes kapcsolatot.[7]

A Szepességről elszármazottak száma azonban az elhunytak miatt fokozatosan csökkent. Ennek ellenére kerülnek elő újabb adatok még ma is! A szepesi hagyományőrzés fontos és drága emlékei ezek számunkra, e folytonosság által őrződött meg nemzedékről-nemzedékre átadva a Szepesség emléke és tisztelete.

Irodalom:

Ablonczy Balázs: Lesz még kikelet a Szepesség felett, in: Ablonczy Balázs NYOMbiztosítás. Letűnt magyarok. Kisebbség- és művelődéstörténet tanulmányok, Pozsony: Kalligram, 2011, 122-159

Szűts István Gergely: A szepesi menekültek sajtója 1920-1944 között, in: Fórum. Társadalomtudományi Szemle, 2012/1. (Fórum Intézet, Somorja)

2021.jan.21. Czenthe Miklós