Grósz Alfréd (1885-1973), a német származású magyar ember, igaz magyarságának sok tanúbizonyságát adta, és egész élete is ezt példázza. Cipszer mentalitásába és családi hagyományaiba az alábbiakban következő önéletrajza ad betekintést.

Az én jó atyám, Grósz Ernő (1833-1900) igazgató-tanára volt a késmárki evangélikus gimnáziumnak. Grósz nevű elődei már az 1500-as években - és talán még sokkal előbb, - Szepesszombatban (Georgenberg, Spisska Sobota) laktak. Szeretett anyám, Grósz Ella (1850-1933), Késmárkon született, Ludmilla Rumann. férjezett Schickedanz leánya volt, akinek atyja (az én dédapám) Ferdinand Martin Rumann, késmárki evangélikus lelkész volt.
A Rumann családi krónika szerint, a Rumannok 1243-ban vándoroltak be Németországból Magyarországra, mint bányászok, és eredetileg Liptó vármegyében telepedtek le, ahol sok más bevándorlóval Német-Lipcse („Deutsch-Lipsch” - Nemecka Lupca) falut alapították. Később közülük némelyek Pribilinára települtek át, a Kriván közelébe. A családunknak azon ága, amely alsó Magyarországra, Szabolcs megyébe, Nyíregyházára költözött, teljesen magyar lett. Az az ága, amely Liptóban maradt, lassanként szlovák lett. Viszont az az ág, amely a cipszer nyelvszigetre, Strázsára (Michelsdorf, Straza) jött Poprád (Deutschendorf) vidékére, német maradt. Ezt mondta el nekem Dr. Rumann János ügyvéd is, aki 1920 óta cipszer főispán, az első cipszer zsupán (polgármester) volt, akit én mint távoli rokont 1920-ban Lőcsén (Leutschau, Levoča) meglátogattam.

Én Grósz Alfréd, Késmárkon születtem, itt végeztem a gimnáziumot 1903-ban. Ezután megözvegyült anyámmal Tokajra költöztem, ahol szüleim már jóval korábban több szőlőt vásároltak. Ezen okból egy ideig Kassán tanultam a Mezőgazdasági Akadémián. És két évet az Eperjesi (Prešov) Jogi Akadémián, de mellette a tokaji szőlők gondozásának is szántam magamat. Hogy középiskolákban taníthassak; elnyertem a testnevelési szakképesítési diplomát Budapesten 1911-ben. Utána Jászberénybe neveztek ki a Felső-gimnáziumba.
1905 után idült vesegyulladás miatt több évig nem mehettem magashegyi túrákra. Túrajegyzeteket csak 1911 óta kezdtem csinálni.
Az egész első világháború 4 és 1/2 éve alatt katonai szolgálatot teljesítettem, ebből 3 évet az olasz fronton. A világháború után ismét elfoglaltam egykori állásomat Jászberényben. Mivel azonban ott a lapos vidéken, nagyon hiányoztak a hegyek, 1919-ben visszatértem Késmárkra, és itt eleinte 2 éven át, mint könyvelő működtem a C. Schickedanz és Tsa. Hímző-gyárában, mely vállalat a legmodernebb 42 nagy svájci hímzőgéppel dolgozott. 1922 szeptemberétől testnevelést oktattam a késmárki német evangélikus gimnáziumban 1944 júniusáig. 1928 szeptemberétől ugyanezen iskolában 3 éven át tanítottam az akkor létrejött szlovák párhuzamos osztályokban is. A második világháború után először 2 éven át tanítottam az iglói (Zipser Neudorf, Spišska Nová Ves) szlovák gimnáziumban és végül még 2 éven át a késmárki szlovák gimnáziumban.
A Késmárki Evangélikus Gimnáziumban 400 éven át tradíció volt, hogy egyes pedagógusok diákjaikkal szemléltető oktatás céljából kirándulásokat tettek a Tátrába. (Amikor 1922 szeptemberében, mint tanító, ebbe az intézetbe jöttem, már a Tátra valamennyi csúcsán állottam. Az alpinizmusnak hódoltam többféle alpesi csoportban, rendelkeztem tehát a szükséges ismeretekkel és tapasztalatokkal, hogy az iskolai ifjúságot a mi magashegységünk sziklavilágába elvezethessem.) Ezért tekintettem feladatomnak és kötelességemnek, hogy az 1590-es évek óta fennálló, már említett iskolai tradíciónak szenteljem magamat.
Először vállalkozó kedvű, ügyes fiúknak és lányoknak egy kis csoportját avattam be szép kirándulásokon a szükséges tudásba, így a mászásnál betartandó óvatossági szabályokba, a helyes kötél- és jégcsákány használatba, továbbá biztosítási módozatokba, a hegyek veszélyeinek ismeretébe (a kőzet törékenysége, a kőhullás, villámcsapás, lavinaveszély), de a segítségnyújtásba is, mentési szolgálatba, sérültszállításba, masszív sílécekből készült mentőszánkók készítésébe stb. Az így kiképzett diákok kis csoportja segítségemre volt, mint elől-mászónak és oktatónak számos résztvevő csoport mászásánál. Ez a hegymászásba való bevezetési módszer olyan jól bevált, hogy vezetéseimnél egész életemben soha nem panaszkodhattam sajnálatos balesetekről. Gyakorlott, tapasztalt növendékeim számos esetben megbízható segítőim voltak mentőakcióknál, néha még sötét téli éjszakákon is! Szorgos, derék, önkéntes mentők voltak és jó hegymászók. Csak így tudtam felelősségem teljes tudatában merni, hogy nagyobb iskolai csoportokkal nehéz csúcsmászásokra vállalkozzam, ami évente többször is megtörtént.
Mivel közvetlenül a világháború (1939-1945) után azonnal nem voltak hegyi vezetők és mentőlegénység a Magas-Tátrában, a lőcsei Buchsta csendőrparancsnok felkért, hogy a tátrai üdülőhelyeken állomásozó csendőrök részére tartsak többnapos mentőgyakorlatot. Eleget tettem ezen megtisztelő felkérésnek, és 1945. május közepén a Késmárk környéki Zöld-tónál kétszer vezettem ilyen többnapos rendezvényt, melyen minden alkalommal 30 ember vett részt Mindegyik napon valamennyi résztvevővel, kötél használatával csúcsot is másztunk.

Tűzoltó tevékenység
1920. október 26-án leégett késmárki evangélikus templomtorony kupolája (az oltár fölött). Északi szél uralkodott, mely a szikrákat a fatemplom felé irányította. Rögtön felismertem a fatemplomot fenyegető nagy veszélyt, létra nélkül felmásztam a tető csúcsára és onnan segítettem hegymászó kötelemmel hozzám feljutni a későbbi poprádi városi jegyzőt, Gallyt. Ezután vízzel telt vödröt húztunk fel egészen magasra a zsindelytetőre, amely a lehulló szikráktól kétszer is kigyulladt. A kötéllel Gally barátomat, aki a vödröt magával vitte, az égni kezdő helyekre engedtem. A kis lángokat a vízbe merített sapkájával eloltotta. Ha nem mentettük volna meg ílymódon a fatemplomot, úgy minden bizonnyal teljesen leégett volna, mivel a városi tűzoltóság a tömlőket először az új templom tetejére irányította, és a később érkező Wein gyári tűzoltóság locsolójával csak jóval később lépett akcióba a fatemplomnál.
1921. május 6-án reggel 7 órakor a Temető-utcában (Friedhofgasse) keletkezett tűz. Amikor az egészen közeli szomszédos Rumancsik csűr hatalmas zsindelyteteje lángolva égett, az Evangélikus Gimnázium tornacsarnokának tetőgerendái is elkezdtek égni a keleti oldalon. A tűzoltóság több más épületnél tevékenykedett. Egy magas létrát odatámasztottam, a nagy hőségben felmásztam vizes vödörrel és egy bádogfazékkal és eloltottam a tornacsarnok égő gerendáit. A mai napig örvendek annak, hogy akkoriban sikerült a fatemplomot és a tornacsarnokot megmenteni. Odaadó tűzoltóként szolgáltam 14. évemtől kezdve 65 éven át. Legutóbb még 82 éves koromban is segítettem.

Családi hagyományok       
Biográfiámban legalább egy rövid utalás indokolt arra nézve, hogyan nevelt istenfélő atyám szenvedélyes természetimádóvá és jó emberré. Mint fiatal legénykét, minden derült hajnalon, már korán reggel 1/2 6 órakor a nyári szünidőben, egy hosszabb felüdítő sétára vitt magával a Michaeli-hegyre. Mindig láthattam a naptól elárasztott, fényárban fürdő Tátra panorámáját elragadó pompában magunk előtt ragyogni, és ezt a látványt és a hajnali illatot teli tüdővel élveztük. Fél nyolc előtt hazatérve, atyám megreggelizett és azután dolgozni ment a gimnázium igazgatósági irodájába. Minden szép vasárnap délutánon, néha korábban is, a Goldsbergwaldba rándultunk ki, és élveztük a virágpompát, az erdei levegőt és a madarak énekét. A természet szépségeinek e gazdag élvezete igen megnyerő hatással volt reám. Ezáltal azon erős hitet nyertem, hogy a hamisítatlan természet kimeríthetetlen forrása a tiszta, jótevő élvezeteknek.
Hogy tűzoltó legyek, ahhoz is a biztatást kedves, jó atyámtól kaptam. Amikor még famulusként az 5. gimnáziumi osztályba került, nagyapám Szepesszombatból (Georgenberg, Spišska Sobota) Debrecenbe utazott vele, és ott beíratta a református kollégiumba, hogy a magyar állami nyelvet tökéletesen elsajátíthassa. Négy éven át tanult ott, mígnem a tanintézetet kitűnő bizonyítvánnyal elvégezte. Akkor Debrecenben a kollégiumnak diák tűzoltósága is létezett. A tanintézethez tartozott a nagy iskolai udvarban egy bennlakó diákotthon 53 szobával, úgy, hogy a bennlakó tanulók azonnal ki tudtak vonulni segíteni. Az iskola udvarán korszerűen felszerelt tűzoltó szertár (tömlőház, fecskendős épület) is állott, és a kollégiumhoz egy falazott őrtorony is hozzá volt építve, melyen a tanulók télen és nyáron, éjjel és nappal őrséget álltak és egy haranggal tudtak riasztani, ha valahol tűz ütött ki. Atyám ezen diák-tűzoltósághoz mint 15 éves legény, azonnal csatlakozott és működött, amíg leérettségizett. Azáltal, hogy ezen történetet nekem többször is megkapóan elmesélte, felébresztette bennem a vágyat, hogy szintén segíteni menjek. Atyám akkoriban a késmárki gimnázium igazgatója volt, amikor neki ezt a kívánságomat elmondtam. Mint jó pedagógus, azt válaszolta: „Kedves fiam, veszélybe került embereken segíteni igen szép dicséretes cselekvés. Menj és segíts, ahogyan csak tudsz. Ez a törekvés jellemedre nagy hatással lesz! Ne legyen azonban szép elhatározásod szalmaláng, hanem maradj meg nála.” Az én kedves jó atyám nemes tanítása késztetett arra, hogy egészen magas koromig példamutató, önkéntes tűzoltó és mentő legyek a Magas-Tátra vidéke számára.

Fotószolgálat a szülőföld érdekében
Hogy az országnak és cipszer szülőföldemnek az idegenforgalom elősegítésével jó szolgálatot tegyek, sajátkezűleg készítettem üvegezett fénykép sorozatokat előadások céljára. Megfelelő előadási szöveget is írtam hozzá. Az 1910-es évben készítettem el első diapozitív sorozatomat mintegy 100 üvegképről 8.5 x 8.5 cm-es nagyságban és ezekkel tartottam első előadásaimat, és ezeket a Kárpát-egyesületnek is rendelkezésére bocsátottam. Később ezeket más sorozatok is követték. Az elsőben a Magas-Tátra különböző témáival foglalkoztam. Az első világháború után a Keleti- és a Nyugati-Tátra következett, a cipszer országrész és lakói, a Bélai-cseppkőbarlang, ugyancsak a késmárki gimnázium egy külön sorozattal. Előadásszövegeket készítettem a mi magas hegységünkről német, magyar és szlovák nyelven, és sorozataimat a külföldnek is rendszeresen kölcsönöztem, teljesen díjtalanul. Így Ausztriába, Németországba és Lengyelországba. Voltak telek, amikor diapozitív sorozataimat 100 helységben is levetítették. A kölcsönzésnél eltörött, vagy más módon használhatatlanná vált lemezanyaggal és a sorozatok szétküldésével sok munkám és kiadásom támadt, több mint 30 éven át. Azonban ezen pénzt, fáradtságot és időt jelentő áldozatot szívesen meghoztam a szülőföld javára, főleg a Tátra propagálására.
Amikor az 1930-as évek második felében Pozsonyban az első szlovák állami idegenforgalmi hivatal „Slovakotour” Fodor igazgató és Posch titkár vezetése mellett létrejött, ezen intézménynek, elöljárósága kérésére a Tátra dia-pozitívek nagy sorozatát és az ahhoz tartozó szövegeket, belföldi és külföldi előadások számára, ugyancsak teljesen díjtalanul rendelkezésre bocsátottam. Azonkívül a Slovakotournak több száz másolatot küldtem saját legszebb Tátra felvételeimből 13x18 cm-es nagyításban, a külföldnek szolgáló reklám céljára.

Barlangkutatás
Külön fejezetet képezhetnének barlangkutatásaim, ezeket többnyire kedves barátommal, Piovarcsy Károllyal a Tátrában, a Hernád-áttörés környékén, Stracena falu fölött a mészkővidéken, ugyancsak a Dobsinai-jégbarlangban és e mellett az úgynevezett "Ducsai-hasadás"-nál végeztem. A Ducsai-hasadásban van egy terem is, szép jégképződményekkel, amelyek azonban a nyári időszakban elolvadnak.

***

Önéletrajzának repertoriumában 26 publikációját sorolja fel. Különböző - nyári-téli mászótúrákon kívül írt a líceum részvételéről a Magas-Tátra feltárásában, természetvédelemről, sífutásról, a Magyarországi Kárpát Egyesület történetéről, a késmárki tűzoltóság történetéről. Összegyűjtötte a Magas-Tátra mondáit (ez Münchenben jelent meg 1971-ben), írt a Késmárki Evangélikus Gimnázium hajdani tanulóiról és tanárairól. Kiterjedt levelezést folytatott hegymászó barátaival, sok adatot adott át különböző szerzőknek a Magas-Tátra részletes hegymászó kalauzához és a Tátra enciklopédiájához. 

Sajnos, nemcsak barátai voltak. Írásait meghamisították, leveleit cenzurázták. Állandóan ki volt téve a helyi hivatalos szervek zaklatásának, kitelepítették, börtönbe zárták, "vendégeket" telepítettek a házába, akik értékes gyűjteményét, feljegyzéseit stb. gyújtósnak használták... Nagy önfegyelemmel tűrte ezeket a megpróbáltatásokat.

Hamvait - végrendelete szerint - közvetlen barátai szórták szét a Weidau-réten, az Elülső-Rézaknák völgyében, ahol máig egy gránittömb őrzi nevének kezdőbetűit egy kereszt alatt.

Forrás: Neidenbach Ákos: Nagy Grósz könyv 2012.
Szerkesztette: Hollóházy Ildikó