Azon régi családból származik, mely Alsó-Magyarországon 1072 óta Fejér név alatt volt ismeretes, és mely a mohácsi veszedelem után Felső-Magyarországra menekülvén, a szepesi németek közt Weisz név alatt telepedett le, s 1687. szeptember 27-én I. Lipót által nemesi oklevéllel [armális] tiszteltetett meg.[1]

Jacobus Weisz és Catharina Freytag 1721-ben kötött házasságából született Lőcsén, 1725. június 23-án. Szülővárosában két tudós férfiú, Frühauf és Weinert tanítványaként kezdett ismerkedni a tudományokkal. A pozsonyi líceumban két tekintélyes tanáregyéniség, Beetius és Szászky irányításával tanult. 1747-től a jénai, majd 1750-től a hallei egyetem teológiai fakultásán neves professzorok hallgatójaként szerzett evangélikus lelkészi oklevelet.[2]

1751 és 1754 között először szülővárosában volt conrector [másodtanító], majd pedig [Szepes-]Bélán lett lelkész[3], innen 1759-ben [29 évesen] tért vissza Lőcsére, ahol a Pozsonyban továbbszolgáló Johann Ribiny utóda a lelkészi hivatalban. Még [Szepes-]Bélán megházasodott, feleségül véve Anna Christinát[4], a neudorfi [Igló] lelkipásztor, Johann Christian Anders leányát. A gondviselés később hosszú pályafutással ajándékozta meg Lőcsén, ahol közel 30 éven keresztül szolgált lelkipásztori hivatalában. Meggyőző szónoki képességéért[5], a hivatalviselésben megmutatkozó buzgalmáért, valamint példamutató családi életéért és széleskörű jótékonysági tevékenységéért, általános tiszteletnek örvendett. Mikor 1774-ben Késmárkon Elias Fischer szuperintendens elhalálozott, az ottani egyházközség meghívta lelkészének Weiszt, amit azonban ő elutasított. Amikor ismét megüresedett e hivatal, megint csak felkerült a jelöltek listájára. A szuperintendensi tisztséget akkor az eperjesi Gregor Fabri nyerte el, Weisz pedig hosszú éveken át esperesi tisztségben működött a VI. szabad királyi városban. Működése a dicső emlékezetű II. József uralkodásának idejére esett, amikor is új korszak kezdődött a magyar evangélikus egyház életében. Weisz 1789-ben [május 1-jén] távozott e mulandó életből, 2 fiú- és 2 leánygyermeket hagyott maga után. Ezen utódok közül némelyek királyi birtokadományt [donáció] nyertek, sőt, némelyek – derczeni Dercsényi néven – még bárói rangra [freiherrlichen Rang] is emeltettek.[6] Rumi tiszteletes halálát követően, Weisz szolgatársa Lőcsén Johann Hermann lett.[7]

Johann Hermann hangsúlyt fektetett a jeles hivatali kollégákkal, így a Weisz Jánossal való jó viszony ápolására. Mindketten énekeket és imádságokat gyűjtöttek az új énekeskönyvhöz, amely 1775-ben meg is jelent ezen a címen: „Sammlung alter und neuer geistlicher Lieder zum öffentlichen und hauslichen Gottesdienste Augsburgischer Confessionsverwandte, nebst einer Sammlung von Gebeten”, azaz „Régi és új lelki énekek gyűjteménye nyilvános és házi istentiszteletekre az ágostai hitvallást követő gyülekezetek részére, imádságos gyűjteménnyel”. A szepesszombati [Georgenberg] Johann G. Liedermann vállalta a kötet kiadásának költségeit. Pozsonyban, Paczko nyomdájában került sajtó alá. Megjelenése után nem sokkal a lőcsei gyülekezet közhasználatba is vette az énekeskönyvet.[8]

Az 1767-iki Csáky-féle „transakcio” óta a katolikus lelkész kísérte a protestáns halottat a középkapuig; ezért a temetési stólát neki is meg kellett fizetni. Az evangélikus lelkész a középkapunál vette át a halottas menet vezetését. 1776. május 17-én történt először, hogy az egész szertartás evangélikus rítus szerint folyt le már a halottas háznál s a halottat onnan a városon át, harangozás közben kísérte a temetőbe az evangélikus lelkész, Weisz János.[9]

Weisz János egyes nyomtatásban megjelent német nyelvű munkáinak magyarra fordított címei:

1.      Weisz János korelnök lelkész által az élet és halál valamint e világ fölött uralkodó mindenható Isten nevében Mária Terézia ő császári és apostoli királyi felségéért végzett emlékező gyászistentisztelet a lőcsei ágostai hitvallásúak imaházában 1780. december 28-án; Lőcse, 1781.

2.      A vallásszabadság a fejedelem dicsősége, a benne részesülő alattvalóknak boldogsága. Weisz János esperes második József ő császári és apostoli királyi felsége által biztosított vallásszabadságért való hálaadása a lőcsei ágostai hitvallásúak imaházában 1782. február 3-án; Lőcse, 1782.

3.      Egyedül Istené a tisztesség és a római császáré második József legkegyesebb királyunké és uralkodónké, akinek hűséges és engedelmes köszönetüket fejezik ki hálaadásukon a késmárki protestáns-evangélikus gyülekezet az Úr 1782. esztendejének március 24-én Böjt 2. Reminiscere vasárnapján I[oannes]. W[eiss], Lőcse

_______________________

[1] Magyar írók. Életrajz-gyűjtemény. Ferenczy Jakab; Pest, 1856. Az unoka, báró Dercsényi János életrajza alapján.
[2] Ordinációs feljegyzések az Evangélikus Országos Levéltárban. Tiszai Kerület I. kötet; 1741-1836. p. 43.
[3] Szepes-Béla meghívásának csak Andreas de Moszczensky lublói várkapitány engedélyével tehetett eleget – 1754. május 24-én. A folytonos pénzhiánnyal küszködő lublói várkapitány részére 100 dukátot kellett fizetnie. Samuel Weber ev. Pfarrer: Monographie der evangelischen Gemeinde A. C. Bela. Mit Berückfichtung der betressenden Gerhältnisse in Zipsen, Polen und Ungarn; Késmárk, 1885. p. 47.
[4] Anna Christina Anders (1735-1782) 47 évet élt a lőcsei evangélikus egyházközség anyakönyvi bejegyzése szerint.
[5]„Különösen megérdemli a közelismerést a kitűnő beszéd, melyet a tudós hitszónok Weisz János ez ünneplő gyülekezetben teljes eredménnyel mondott.” (Lőcse város 1786-ban) Közlemények Szepes Vármegye Múltjából; 1915. VII. évf. p. 30.
[6] Unokái, Dercsényi Pál (1798-1843) és János (1802-1863) részesültek rangemelésben, 1839-ben.
[7]Andenken an die 300jährige Jubelfeier der evangelichen Gemeine in der Freistadt Leutschau. Leutschau, 1844. [Emlékkönyv Lőcse szabad királyi város evangélikus gyülekezetének 300 éves évfordulójának örömünnepére. Lőcse, 1844 ] p. 88-89.
[8] Andenken p. 98-99.
[9] A lőcsei evangélikus egyházközség története. A reformáció négyszáz éves fordulója alkalmából. Az egyházközség saját kiadása. Lőcse, 1917. (p. 29-30.)
 

2009.05.07