„Polli?, egyetlen szó a kérdés. Tífusz, egyetlen szó a válasz. Anyám? A szíve. Gerti? Eltűnt.”

Ez a sűrű, egyszavas mondatokból álló párbeszéd hangzik el apa és lánya között néhány évvel a háború után a dachaui koncentrációs tábor egyik altáborában, Münchentől ötven kilométerre. Az apa csehszlovákiai munkatáborok kínzatásaitól összefonnyadva, már súlyos betegen talál rá még életben maradt családtagjaira, feleségére, kisebbik lányára és unokájára. Nagyobbik lánya, Polli és az édesanyja meghalt az otthonuktól, Késmárktól Németországig tartó vándorlásuk alatt, Polli férje, Gerti pedig eltűnt a fronton, valahol Oroszországban. Polli és Gerti fia az unoka, Martin. A lányt Hartmann Lilinek hívják. A neve német származására utal. Cipszer, felvidéki német. Kováts Judit Hazátlanok című regényének főhőse, az egyes szám első személyben írt szöveg elbeszélője. Az ő szemén keresztül ismerhetjük meg a történelemnek a nagyközönség számára alig-alig ismert részletét, a Közép-Európából száműzött közel tizenkétmilló német exodusát. Csehszlovákiából kitelepítettek minden más nációt a csehen és a szlovákon kívül a Benes-dekrétumokat követően. (A magyarok elűzéséről szól a szerző előző regénye az Elszakítva.) Összesen hárommillió németnek kellett elhagynia az újonnan alapított államot. 

Kováts Judit eredeti szakmája szerint történész-levéltáros, alapkutatási területe a reformkor volt. Ám családi indíttatásból interjúzni kezdett, és az oral history eszközével óriási anyagot gyűjtött egyéni sorsokról, családtörténetekről, népszokásokról, városfejlődésről, ételekről, s ki tudja még, miről. A makrotörténelem hatalmas folyamát mikrotörténeti patakokká szelídítette, a száraz tudományos adatokat művészi értékű irodalommá érlelte. A tökéletes tabuként kezelt téma így könnyebben juthat el minden nyitott szívű emberhez. Erős párhuzamot vélek fölfedezni Lili és Köves Gyuri, Kertész Imre Sorstalanságának hőse között; határozott karakterek, de elbeszélési módjuk és következtetéseik hasonlóak. Ahogy a Sorstalanság, úgy a Hazátlanok sem egy népcsoport, vagy egyes családok szenvedéseiről szól csupán, hanem az egyetemes emberi létről és annak viszontagságairól. A bűn és a nyomában járó kín nem relativizálható, nem kisajátítható, mindannyiunk terheként hordozzuk őket. 

A történelmi eseményekhez, évszámokhoz, földrajzi helyekhez hű művet olvashatjuk család- és fejlődésregényként is, írója egy percig sem engedi elkalandozni figyelmünket. Lili által belehúz a történetbe, és nem enged el. A lányt tizenhét éves korában ismerjük meg, és huszonhárom éves nő, mikor befejezi a mesélést. A regényben is folyvást mesél – hol unokaöccsének, akit anyjaként nevel, hol az éhező táborlakóknak –, gyerekkorának színhelyei a Zöld-tó és a Karbunkulus-torony (a Tátra gyönyörű hegycsúcsa) említésével, egyfajta szimbólumrendszerré tágítva ezeket a természeti képződményeket. Ugyanilyen fontos motívum a zene az elbeszélésben: Lili zongoristának készül, s rendszerint dúdol valamit, s ha egyszer-egyszer módja van hangszerhez ülnie, akkor feltétlenül eljátssza a Traumereit. Érdemes meghallgatnunk Schumann remekét, hogy még közelebb juthassunk hősünk lelkivilágához. A könyv fontos szimbóluma még egy zöld hátizsák (ennek képe került a borítóra), melyet apjától kapott Lili kényszerű vándorlásainak kezdetén, s a regény vége felé a férjével már önálló lakásban élve, asszonyként is állandó készenlétben tartja, ha újra indulni kellene. Nagypéntekenként cseréli benne a szavatosságukat vesztett konzerveket és a fehérneműt…

Azok az értékek, amelyeket a szepességi németek megteremtettek szülőföldjükön, mind veszni tűnnek a háború, és az azt követő bosszúhadjárat poklában, ám a keresztény értékek és szimbólumok mélyebben gyökeret eresztettek annál, hogy ez a kultúra nyom nélkül elpusztuljon. A gonoszságban, kínzatásban is ott a kereszt, például mikor cseh suhancok Olmützben elkapják a lányt, korbáccsal ütlegelik, majd keresztet nyírnak tarrá vágott hajába. A nagymama a szoknyája alá rejti Bibliáját a motozások idején, ha imádkoznak, szlovákul és németül mormolják a szent szövegeket, és mindegy, hogy valaki evangélikus vagy katolikus, Szűz Mária oltalmáért is együtt könyörögnek. Lilit szüntelenül erkölcsi dilemmák elé állítja a nélkülözés, megtanul lopni, „organizál”, feketepiacozik, és nemegyszer hazugságra kényszerül. De mindvégig tisztán látja, hogy mi a jó és mi a rossz. Ott az eszményi mérce, amihez viszonyulni tud. A regény egyik – sajnálatosan és méltatlanul kevés – kritikusa ezt érheti félre, mikor Lili jellemfejlődését hiányolja. Véleményem szerint a könyv egyik legnagyobb irodalmi értéke éppen az, ahogy a beszélő a gyökeresen változó körülmények ellenére mindvégig hiteles marad, minden pillanatban önazonos, miközben mélyen megéli a legnagyobb traumákat, s ezek igen erőteljesen formálják személyiségét. Mégis jó marad. Egy olyan típust, ha tetszik, alkatot ábrázol Kováts Judit, amilyet sokan ismerhetünk még, de egyre ritkább: a mocsokban is tisztának maradó embert. Bizonyíték még a főszereplő jellemfejlődésére a regény végén hozott döntése, ami maradjon titok, döntsön róla az olvasó. 

Lilit az élet nagy csodája, a szerelem viszont nem kerüli el, ebben nem kell nélkülöznie szinte egyetlen pillanatig sem. Lángoló kapcsolatának ellenpontozása szülei elhidegülésével szintén rendkívül finom ecsetvonásokkal van megrajzolva, ahogyan a szereplők túlnyomó többsége is. Egy-egy mozdulattal, jellemző mondattal látjuk, halljuk őket: a mamát, a papát, Erna nénit, Kingát, Elsit. Kováts Judit azt a nyelvet találta meg, amivel ez az alapvetően szomorú történet elmesélhető. A regény szerkezete feszes, a levéltáros precizitásával megkomponálva. Az első könyv tizenkilenc fejezete a régi hazáról és annak elvesztéséről, a második könyv tizenkilenc fejezete pedig az új haza meg nem találásáról szól. Az utolsó, huszadik fejezetben pedig visszatérünk a múltba és elindulunk az élhető jövő felé. „Az idő gyilkos, csendes, alattomos gyilkos. Aki nem bír felejteni, az meghal” – mondja Lili, hogy tovább tudjon lépni az életben. Kováts Judit harmadik könyvével pedig ennek ellenkezőjéről tett tanúbizonyságot. A paradoxont pedig mindenkinek magában kellene feloldania. 

Hajnal Géza

(Forrás: Tiszatáj Online. Az írást - kis mértékben szerkesztve - a szerző engedélyével közöljük itt újra.)