„Nyugtalanul aludtam. Egész éjjel a téli fukavica szél ijesztgette Lőcsét. A Tátra felől dühös nekilendüléssel feszült a falaknak, mintha le akarta volna dönteni őket, és tehetetlen haragjában tépte, törte a megdermedt fákat, és felkavarta a mély havat az utcákon. A jezsuita templom tornyán a szélkakas ijedten vijjogott, rekedten kukorékolt az éjszakában, az alvó várost hívta segítségül valami láthatatlan ellenség támadása ellen. Nem először hallottam a fukavica dühöngését. Házunk falai két méter vastagok és a hatalmas árkádok, amelyekre épült, 1530 óta állnak a lábukon. Mit árthat nekik a szél?
Mégis féltem ezen az éjszakán a vastag falak mögött. Óránként felriadtam. Kellemetlen, nyomasztó gondolatok gyötörtek. 
Álmatlanul keltem reggel. A nap már hosszú árnyékokat vetett a behavazott utcákra. A viharnak nyoma sem maradt. Friss hó fedte a felkavart buckákat, a keményen megrázott fák elégedetten pihentek a hópelyhek fehér hermelinjében.
Édesanyámmal a boltíves szalonban beszélgettünk, amikor Breyer bácsi, a postás, nehézkes csoszogását hallottuk, amint szuszogva jött fel a lépcsőn. Sürgönyt hozott. – Idegesen bontottam fel a táviratot.
„Este hatkor érkezem. Gyula."
Ebéd közben találgatásokba merültünk. Nagyon nyugtalanított a sürgöny. Férjemmel úgy beszéltük meg, hogy Budapesten marad, sok és fontos dolga van az egyetemen. Miért változtatta meg hirtelen elhatározását? Apa szelíd, kék szeme jóságosan csillogott aranykeretes üvegén át. Ő örök optimista volt.
– Nincs semmi baj, Rózsám – mondta –, Gyula megunta Pesten az egyedüllétet, hazajön, családi meleg után vágyik.”

Hajnóczy Rózsa bevezető mondatai ezek a Bengáli tűz című regényben, mely túlnyomórészt Indiában játszódik; a férjével, Germanus Gyulával itt töltött éveket dolgozza fel ebben az írónő, a valóság és a fikció határain egyensúlyozva. A bevezető oldalakon azonban – mint látjuk – nagy szeretettel ír gyermekkora színhelyéről, Lőcséről, a szülői házról. De ki volt az apa, akinek „szelíd, kék szeme jóságosan csillogott aranykeretes üvegén át”?

Germanusné Hajnóczy Rózsa édesapja, Hajnóczy (Hajnóci) R. József (1854–1931) a történelem és a földrajz tudós tanára volt, a dél-szepesi bányavidék történetének igen alapos feldolgozásáról ismert. E témakörben egy könyv, egy nagyobb tanulmányt és több újságcikket is publikált. „Méltán sorolhatjuk őt a magyar bányászattörténet-írás kiemelkedő alakjai közé” – írja Hadobás Sándor egy róla szóló tanulmányban, a Bányászattörténeti Közleményekben.

A tanulmány ide kattintva olvasható: Bányászattörténeti Közlemények 14. = 7. évf. (2012.) 2. (oszk.hu)

Könyvét a rudabányai bányamúzeum 2003-ban újra publikálta, ezt ide kattintva lehet elolvasni: A szepesi bányavidék természeti viszonyai és bányászata

Lásd még: Dr.Hajnóci R.József: sz-i bányavárosok története

A fenti regényrészlet 1929 januárjában játszódik, ebből is látható, hogy Hajnóci R. József Trianon után is a Szepességen maradt, lőcsei házukban élt. A Szepesmegyei Történeti Társulat működésében aktívan részt vett, magyar lapokat szerkesztett. 

Szepességi baráti körünk tagja, Schermann Ákos írt képes összefoglalót a család történetéről, ezt az írást az alábbiakban  közöljük.  

Schermann Ákos: Hajnóczy R. József és leánya, Rózsa

Egy lőcsei polgárcsalád két generációjának egy-egy tagját szeretném bemutatni, néhány családi fotográfiával illusztrálva. Eltekintek az elődök és a nagyszámú oldalági rokon ismertetésétől, fókuszálva apa és leánya életének néhány mozzanatára.

Hajnóczy R. József (1854. Derecske -1931. Lőcse). Eredeti neve Zák Rajmund;

Zák (Zach) Károly és Hajnóczy Lujza fia. 1884-ben a Hajnóczy-család fiágon kihalni látszott (édesanyja és annak nővére nem tudott az elszármazott pozsonyi és bécsi ágakról), ezért rávették Rajmundot, hogy felvegye édasanyja családi nevét.

Felesége, Marcsek Eugenia (1855. Késmárk – 1939. Lőcse), aki

Marcsek János és Wittenberger Auguszta Karolina lánya.

A felnőttkort megért négy Marcsek-gyerek közül kettő, Aladár és Anna (később Schermann Sámuelné, az én nagyanyám).

Marcsek Jánosné Wittenberger Karolina 70. születésnapján, 1901-ben Késmárkon, 4 gyermeke, azok házastársai, és 17 unokája társaságában.

Hajnóczyék 25. házassági évfordulóján készült csoportkép, 1906-ban.

A család Lőcsén a Körtér nyugati oldalának utolsó lábasházában lakott, melynek falai két méter vastagok, és az árkádok, melyekre épült, 1530 óta állnak a lábukon. 

Édesapám emlékiratából idézek:

„Mintaszerű családi élet zajlott a körtéri öreg lábasház első emeleti lakásában, mely házban egyúttal a tanfelügyelőség hivatali helyiségei is szállást kaptak. Mi, Schermann gyerekek, gyakran voltunk vendégei a Hajnóczy családnak, s mindig megilletődéssel figyeltük azt a föltétlen tekintélyt, amit a szülők gyermekeik előtt élveztek.
Rajmund bácsit 1888-ban kinevezték Szepes vármegye tanfelügyelőjévé, akkor költözött a család –már 4 gyerekkel – Lőcsére. Kiterjedt közéleti tevékenységet fejtett ki. Sok kulturális egyesületben vitt vezető szerepet: így a Szepesmegyei Történeti társulat titkára, a Szepesi Lapok főszerkesztője, a háború után a kisebbségi magyarságnak haláláig erőssége, bátor szószólója. Jó szónok, híres adomázó, szerette a társas vacsorákat, mulatozást, de munkájában lelkiismeretes, pedagógiai kérdésekben alaposan tájékozott volt. Munkáját kir. tanácsosi címmel ismerték el. Hajnóczy József radikális beállítottságú volt (szabadkőműves is), nevét tüntetőleg ci végződéssel írta, gyermekei később visszatértek az előkelőbb alakhoz.”

1921-ben, a 40. házassági évfordulón készült csoportkép, már menyek, vők és unokák is szerepelnek rajta.Tíz gyermekükből hét érte meg a felnőttkort, és alapított családot.

Ismét apámat idézem:
„Rajmund bácsi szertartásosan tisztelte Zseni nénit – ahogy mi hívtuk őt – minden ebéd vagy uzsonna után felállt, odalépett hozzá, és kezet csókolt neki. Házasságuk negyvenedik évfordulójára (1921. júl. 27.) írta Rajmund bácsi ezeket a meghatóan szép és igaz sorokat:

Csillámos bronz hajkoronádra
leszállt a kor ezüst hava,
s a gyönyörű szép menyecskéből
lettél az édes nagymama.
De szíved most is színarany még,
s lelked gyémántja ragyogó:
ezért lát mindig ifjú-szépnek
a bohó öreg nagyapó.

Ma negyven éve, hogy enyém vagy:
derűben-borúban feleség,
éltemnek igaz áldásául
adott mellém a kegyes ég.
S ez emberöltő úgy suhant el,
mint illathordó esti szél:
virágos tavasz-, hév nyarunkra,
s gyümölcsös őszre – itt a tél

...és még további három versszak.”

A házaspár 1929-ben, amikor Rózsa lányuk, férje, Germanus Gyula oldalán Indiába utazott, s édesapját utoljára látta.

A Hajnóczy család tíz gyermekéből a hatodik, Rózsa, 1906-ban és 1910-ben.

Rózsa, és legjobb barátnője, a vele egykorú unokatestvér, Schermann Sári, apám nővére. (A két anya, Marcsek Eugenia és Anna testvérek.)

Mivel Sári Iglón lakott, az évi néhány személyes találkozáson kívül, levelek útján tartották egymással a kapcsolatot. Rózsa leveleiből közel száz maradt meg családunk birtokában. Az első képeslap nyolc éves korukból való, kezdetben a gyerekkor, az iskolai témák, majd a házimunka (főleg a horgolás, hímzés, staffírung-készítés) és szórakozás (tenisz, korcsolya, szánkó, kirándulás, színház, bálok, udvarlók) a levelek témája.

1918-ban Rózsa férjhez ment Germanus Gyula orientalistához, aki a török és arab nyelv tanára volt a Magyar Királyi Keleti Akadémián, és vele Pestre költözött.

A már látott 1921-es családi csoportképen már ott látjuk Rózsa mellett Germanus Gyulát is.

1929-ben Rabindranath Tagore, Nobel-díjas költő meghívta Germanus Gyulát Indiába, hogy a vezetése alatt működő santiniketani egyetemen szervezze meg az iszlám történelem és irodalom tanszéket, és legyen annak első professzora. A Santiniketan szó azt jelenti: a béke hajléka – szanszkrit nyelven. „A békét csak a tudás adhatja meg.” (Tagore).

A férje oldalán Indiában eltöltött három év élményeiről, naplójegyzetei alapján, Hajnóczy Rózsa nagyívű, a valóságot regényes elemekkel fűszerező, meghatározhatatlan műfajú könyvet írt, Bengáli tűz címen

Az 1943-ban megjelent kötetet díszítő rajzok a Tagore 70. születésnapjára barátai és tisztelői által Kalkuttában kiadott „Aranykönyv”-ből származnak

A Bengáli tűz a készülődéssel és az otthonmaradottaktól való búcsúzással kezdődik. A pályaudvaron Zselka tanti sírva rimánkodik: „Roschen, Roschen, nem menj el!...” Az 1901-es családi képen láthatjuk Zselka tantit, Marcsek Aladárné Schréter Angélát, aki élete végéig sem tanult meg jól magyarul. Öregkorában pár évig nálunk lakott, lakbér fejében ő kezdett engem németre tanítani. Ma is emlékszem az első leckére: aszobadaszcimmerazajtóditűrakályhaderófenazablakdaszfenszter...

Bengália forrósága, a civilizált európai számára gyötrelmesen sivár, igénytelen környezet és a higiénia hiánya elől nyaranta kellemesebb klímájú, magasan fekvő üdülőhelyekre menekült a házaspár.

Indiából írt 13 hosszú leveléből nyomon követhető, hogy mi a tény, és mi az írói fantázia szülte regényes adalék könyvében.

Indiából Rózsa nem csak a családtagoknak írt, de élménybeszámolóit rendszeresen közölte a Szepesi Hírlap is.

Santiniketanban érte őket a hír, hogy 1931 májusában, Lőcsén elhunyt Rózsa édesapja. A régi evangélikus sírkertben temették el, de síremlékét később átvitték az új temetőbe.

1944 nyarán, a zsidóüldözések idején, férje biztonságát veszélyeztetve érezvén, Rózsa nagy adag gyógyszert vett be, és az orvosok már nem tudták megmenteni. 1944 tavaszán, utolsó nekünk írt levelében gratulált apámnak, abból az alkalomból, hogy én megszülettem.