Egy régi ház - Barcs Mária naplója

 Barcs Mária nem volt tudós, nem volt orvos, nem volt művész, még csak nem is érettségizett. Hogy most mégis a jelentős személyiségek közé kerül, azt négykötetes naplójának köszönheti, melyben közel hozza nekünk a száztíz évvel ezelőtti lőcsei társadalmat egy fiatal lány lelkesedésével és szeretetével lefestve.

EGY RÉGI HÁZ 

A Szepesség szeretetét, sőt a Szepesség iránti honvágyat anyámtól örököltem, aki gyermekkorának nyarait töltötte a Barcs-nagyszülőknél a lőcsei Főtér manapság egyik legromosabb kinézetű, mégis legszebbnek mondott házában. 

Nem kutattam utána, hogy családunk melyik ága volt tősgyökeres lőcsei, van-e ilyen egyáltalán. Ükapám és felmenői Felkán születtek, ez ma Poprád város része. 

Ükapám Lőcsén alapított családot, tehát felmenőim közül dédapám volt az első, aki ebben a házban született, ő is itt alapított családot, és az utolsó is ő volt, aki a családból ebben a házban halt meg. 

Összességében mintegy 100 évig volt csak a családom birtokában ez a szép ház. Dédapám nem tudta továbbörökíteni, mert ugyan felnevelt három lányt, de mindegyik elment a férjével oda, ahová annak hivatása és állása szólította. Így legalább senkit nem üldöztek ki, és senkit nem telepítettek ki kozülünk. De mind a három lánynak sokat jelentett ez az otthon, olyannyira, hogy mind a három hazajött, hogy itt szülje meg első gyermekét. 

Hogy milyen volt az élet ebben a szép főtéri házban dédapám életének fénykorában, a 19. és 20. század fordulóján, arról nagyon kedves képet kapunk legidősebb lánya, Barcs Mária naplójából. 

Barcs Mária, nagymamám nővére, 16. születésnapján 1899. július 2-án kezdte írni a naplót.

Ekkor fejezte be a tanulást, iskolába járást, ekkor lett nagylány. Természetes, hogy a napló egy fiatal lány szemszögéből láttatja a világot, a boldog családi légkört, a korabeli ifjúság szórakozásait, kirándulásait, ábrándjait, gondolatait, néha visszaemlékezéseket korábbi eseményekre. 

Ezek során azonban felvonultatja a barátokat, barátnőket, tanárokat, ismerősöket, a lőcsei polgárokat, akik közül később, mikor a temetőt egyre jobban megismertem, nagyon sokukkal itt a temetőben találkoztam újra, és ezáltal számomra mintegy megelevenedett a temető. 

Lássuk, mit mond nekünk, 21. századiaknak ez napló! 

Ez a 16 éves cipszer lány magyarul írta le legtitkosabb gondolatait is, pedig tudjuk, hogy anyanyelve német volt, édesanyja nem is beszélt magyarul. Anyját németesen „mamchen”-nek említi, de magyarosan kis betűvel írja, és más német, sőt francia szavakat is belekever a magyar szövegbe. Társalgásban elhangzott mondatokat az eredeti nyelven, leggyakrabban németül idéz, de fiatalokkal való társalgásokban magyar nyelvű beidézések is előfordulnak. 

Nagyon szerette szüleit és testvéreit, boldog volt az otthoni környezetben, ezért többször is hálát ad Istennek. Leír születésnapokat, Gyula-napot, karácsonyestéket, kishúga születését, iskolába menését, rokonok többnapos ott-tartózkodását. 

Szerette a szórakozást, és erre többféle lehetőséget nyújtott a város. Vasárnaponként a tiszti iskola rézfúvósai adtak térzenét. Ilyenkor barátnőivel ment sétálni a Főtér felső részére. Említi Hostasch Bertát, Breuer Klárit, Lám Helént, Strain Valit és másokat. Ilyenkor persze jól megnézték a tisztecskéket, hadnagyocskákat, kadétokat. Lányos szórakozás volt még a sibbila (sibilla) nézés. Ez valami jóskönyv volt, amivel remekül szórakoztak fiúk társaságában is. 

Koncertek, színielőadások voltak a gimnáziumban, a reálban, a kaszinóban, melyeket vacsora és tánc követett. Soupé csárdás mindig volt a táncrendben, ennek a táncnak nagy jelentősége volt azon túlmenően is, hogy igazi magyar csárdás volt. 

Szerette a korcsolyázást – ide is gardéval kellett menni. „Nagyon kellemes tisztekkel korcsolyázni” írja, de sorolja a civil fiatalembereket is: Förstert, Prihradny Kálmánt – nem a lányokat. Nyáron teniszezni jártak a tiszti kertbe. 

A zongorázás is hozzá tartozott a művelt szórakozáshoz. Többször említi, hogy négykezest játszott pl. Barla Szabóval, Timcsák Aladárral. Zongoratanára Lorx Olga volt. 

Költőien ír a természetről. Egyrészt a család kedvenc kertecskéjében megfigyelt jelenségeket, másrészt a létrás szekéren és gyalogosan tett kirándulásokon látottakat írja le. A kirándulások célpontjai: Lőcse környéke, Lőcsefüred, Daniháza, Röhrgrund, Kacselág. 

Mind a kirándulás, mind a kertecskében való tartózkodás társasági összejövetelt is jelentett, amelyek nagyon vidáman teltek el – sok lőcsei ismerős emlegetésével. A kertecskében krokettet játszottak, pl. Hoepfner Gusztávval. 

A Barcs-házban is nagy társasági élet folyt, gyakran jöttek vendégek. A család barátai voltak: Buriánék, Páterék, dr.Nagyék, Hoepfnerék, de gyakran tisztek is jöttek látogatóba. Az idősebbek whisteztek, whist-parti rendszeresen volt a hét bizonyos napján. 

Szeretett olvasni, néha kölcsön is kapott könyveket barátoktól, idősebbektől is, pl. Mattyasovszky Tamás bácsitól, Breuer Kláritól. A naplóban említett olvasmányok: Az aranyember, Kárpáthy Zoltán, A lőcsei fehérasszony, Mire megvénülünk és más Jókai-könyvek, Balzac Lélekidomárja, Bársony István Csendje. De német nyelven is olvas: Hüttenbezitzer, Der Steinbruch stb. 

Megemlít néhány halálesetet, amelyek fájdalmasan érintették, és mély együttérzést váltottak ki belőle a családjaik iránt. Felidézi 9 éves kishúgának, Grethchennek halálát, a nagymamaként tisztelt Sponer Ödönné halálát. Id. Hoepfner Gusztáv halálakor szinte együtt sír a családdal. Hoepfner Guidó felesége Budapesten, Tasnádi Laci, Menesdorfer Sándor mind fiatalon halt meg. Talán legtöbbet foglalkozik korcsolyázó partnerének, egy Enderle nevű fiatal osztrák tisztnek szerencsétlen kimenetelű párbajával. 

Megemlíti a városi eseményeket, pl. a Honvéd-szobor előtti március 15-i ünnepséget, konfirmációt, búcsúkat, úrnapi körmenetet, majálist, vásári forgatagot a Főtéren, nőegyleti jelmezbált, esküvőket. De a Budapesten tanuló ifjak hazaérkezése és elutazása is esemény. 

Nehezen búcsúzott barátaitól és barátnőitől is, több elköltözés és elutazás leírásán szomorkodhatunk vele együtt, mert ezek mindig megviselik. Családtagjainak betegségeit is nagy együttérzéssel írja le, főleg húgai betegségét. Megtudjuk azt is, hogy édesanyját piócákkal kezelték.

Visszaemlékszik egy családi utazásra Bad Aussee-ba, ez nagyon nagy élménye volt. Részletesen ír egy bécsi és egy budapesti utazásról, melyeknek elsődleges célja a fogorvosi kezelés volt, ezt kötötték össze színház- és operalátogatásokkal, ill. rokonlátogatással. De legtöbbet ír egy Fekete-hegyi tartózkodásról, ugyanis itt ismerte meg későbbi férjét. 

Az egész napló hangvétele szeretetteljes és derűs. Mikor 1903-ban férjhez ment, el kellett hagynia szülővárosát. Követte férjét elég gyakran változó szolgálati helyére, Szabadkára, Szegedre, Szombathelyre. Mindig visszavágyott Lőcsére. Első gyermekét, kislányát, itt szülte meg, és nyaranként néhány hetet itt töltött gyermekeivel. Ahogy szaporodtak a problémák, naplóbejegyzései egyre ritkultak. Az utolsó bejegyzést 1906. októberében Szombathelyen írta, tehát kb. 7 évig vezette a naplót. 

Sajnos, azt hiszem, Marcsi néni szép álmai a boldog, szeretetteljes családról nem valósultak meg. Második gyermeke, egy szép fiúcska nem volt egészséges, 24 évesen meghalt. 28 évi házasság után férjét is eltemette, majd ezután még 35 évig élt Budapesten egy társbérleti lakásban, özvegyen, betegen, lányával kettesben. Bár szülei már nem éltek, és a főtéri házban már idegenek laktak, mégis nyaranta vonattal Lőcsére utaztak a lányával, és 3-4 hetet ott töltöttek. Szíve mindig visszahúzta, míg végül ott is maradt.  Sajnos, nem lehetett szülei mellé temetni, mert az evangélikus temetőben addigra beszüntették a temetkezést, így a katolikus temetőben nyugszanak hamvai. 

Az utolsó nyaralásból lánya egyedül tért haza. Marcsi néni úgy szerette Lőcsét, hogy hazament Lőcsére meghalni.

2011.04.06 

 Hollóházy Ildikó