Emlékezés halottainkra - lőcsei Todtenfest hagyomány 1839 óta

Újra és újra rácsodálkozhatunk a szepességiek példás összetartására, mind Trianon előtt (Szepesi Egyesület 1876), mind Trianon után (Címtár és szakcímtár, 1931). Kultúraszeretetük családoknál máig őrzött apró emlékei eszembe juttatták a lőcsei evangélikusok egy régi, kedves szokását, amelyet az 1917-es gyülekezettörténetben olvastam: "1839.november 27-én volt először a "Todtenfest", amelyet azóta minden évben az egyházi év utolsó vasárnapján tartanak a meghalt egyháztagok emlékezetére." A lőcsei gyülekezet ezt az ősök, hozzátartozók tiszteletére rendelt szokást az új templom felépítésével hozta be. Praktikus oka volt, hogy a temetkezési szertartás megváltozott, mivel a régi fatemplom a temetőnél volt, az ősök közelében, és a halotti szertartást is úgy végezték, hogy a templomba bevitték a koporsót. Az új templom a főtéren lévén, a 1839.márc.7-e óta már nem tartottak halottas beszédeket a templomban. Ezért hozták be mintegy az összes halottra, összes elmúlt lőcsei evangélikusra való emlékezésül ezt az emléknapot. 

Talán méltó, hogy erre való hivatkozással, mi is felelevenítve ezt a szokást, ezen a kijelölt alkalommal emlékezzünk mindazokra, akik számunkra kedvesek, akik a régi Szepességet lényükkel és szellemükkel benépesítették. Hiszen sokaknak sokfelé fekszenek hozzátartozói, felmenői, akik a Szepességen kívülre kerültek, és a Tátraalji szülőföldtől messze alusszák végső álmukat. Talán egyszer valóságosan is összejövünk egyszer valahol, és tovább ápoljuk a szepesi összetartást. 

A mellékelt képen Farkas Győző (Viktor) debreceni evangélikus lelkész sírja látható, aki - mintegy jelképesen - hazakívánkozott a késmárki temetőbe: 1928-ban halt meg, otthon Késmárkon temették el. Azért az 1926-os szepesi emlékkönyvben még leírta ezeket a szép szavakat (7.o.): "Harangok bús kongása a temetőkre is emlékeztet. Szépen gondozott, a kegyelet lelkétől öntözött virágos temetők Scepusiának egy külön kies birodalmát teszik. Csak fedetlen fővel, összekulcsolt kézzel, imádkozó lékekkel és leoldott saruval léphetjük át az Isten szántóföldjének küszöbét. Valahányszor hazamegyünk, mindannyiszor kevesebb az ismerős az utcán és annál több a temetőn... Az élet rohan, a halál kíméletlen... Akik ma még vígadnak, holnap már porladnak. Ma még boldogan az élőkhöz, holnap már árván sírjaikhoz megyünk. Az élet változása fáj, -- de mindegy. Fogadjon bár forrón ölelő anyai kar, avagy horpadt sír korhadt fejfája, tudd meg, vérző pátriánk, halld meg a világ minden tájára elszórt fiaid sóhaját: zipser lelkünk hazaszáll, - haza térünk!"