Joppa Gyula Iglón született, Szepes megyében, 1912. július 18-án. Édesapja nyomdász mester volt. Iglón járt általános iskolába. 1923-ban, az ötödik osztály elvégzése után apja elküldte Munkácsra nagybátyjához, Puskás Béla mézeskalácsos mesterhez, mesterséget tanulni. Nagybátyja nemsokára, 1926-ban, 29 évesen meghalt szívbajban. Az ipart özvegye, Jusztina asszony vette át, aki 1927-ben újból férjhez ment az ipart folytató Bucsin Lajoshoz, de 1929-ben ő is meghalt. Éppen ekkor, 3 évi ipariskolai tanulás után tette le a mézeskalácsos és gyertyaöntő tanulóvizsgát az alig 17 éves Joppa Gyula (az én leendő apám), és lett az egész család - Jusztina és három kis gyerek - eltartója. Hogy működjön az ipar, nagyon kellett igyekeznie, mert Munkácson nagy volt a konkurencia. 1930-ban két évre behívták katonának Kassára. Mikor visszatért Munkácsra, megint csak a sok munka várta. 1935-ben segédi vizsgát tett Munkácson, majd belekezdett a műhelynek és berendezésének fokozatos felújításába. Csehországból három különböző méretű sátorponyvát rendelt. (Egy nagyobb fennmaradt, még a kilencvenes években is használtuk. Most a Lőcsei Szlovák Nemzeti Múzeumban található). A műhelyben minden munkát kézzel végeztek, mivel egy fatüzelésű sütőkemencén kívül semmilyen gép sem volt. (A gépi berendezések nagyon drágák voltak). A jövő bizonytalan volt. Az iparos tevékenység valamilyen okból mindig megszakadt. Kitört a második világháború. Négyszer hívták be tartalékosként a magyar hadseregbe, és a keleti frontra küldték. Nagy szerencsével ezt is túlélte. 1943. augusztus 2-án Ungváron a mestervizsgáló bizottság előtt sikeresen levizsgázott, és mézeskalácsos iparos mesternek nyilvánították. Háború után Kárpátalját az oroszokhoz csatolták. Meghalt Jusztina mesterasszony. Iglói születésű lévén megkapta a kitelepülési engedélyt. Kiosztottak neki egy vasúti tehervagont, ahová felrakta a műhely berendezését és a többi holmit. 1947 telének végén visszatért szülőhelyére, a Szepességbe. Késmárkon települt le, ahol a bátyja élt. Itt egy jó műhely-helyiséget tudott szerezni. Sikeresen beindította az ipart. Halvány sejtelme sem volt arról, hogy milyen jó vidéken telepedett le. Késmárkon és környékén az emberek hozzá voltak szokva a mézeshez. (Háború végéig működött Késmárkon a cipszernémet mézeskalácsos Hayde és családja. Lőcsén még a háború után is működött az Elischer Jan és Stefan testvérek műhelye. Rájuk még én is emlékezem, valamikor az ötvenes években voltam náluk apámmal).

A sekrestyések keresték a templomi gyertyákat. A gyertyagyártás nagyon nehéz munka volt, de jövedelmező. Az akkori gyertya minősége a maival összehasonlíthatatlan. 1948 után még hagyták a kommunisták, hogy kisiparosként dolgozzon. 1952-ben megnősült, és végre a saját családjára kezdett dolgozni. 1954 nyarán „átvette” a műhelyt a Jednota szövetkezet. Ott még dolgozott 1959-ig. Azután cukrász volt egy pékségben. Rövid időre (1968–1972) még visszatért az iparához, de csak másodállásban, az esti órákban. (Két fia még iskolába járt, és minden mellékkeresetre szükség volt). 1972-ben ment nyugdíjba.

1989 után a hagyományos kézművesség újra felkeltette a figyelmet és az érdeklődést. 1991 elején a város képviselői felkérték, hogy készítsen valamit az 1991. évi ipari vásárra. (EĽRO=európske ľudové remeslo= Európai Népi Ipar). 79 éves korában még volt annyi ereje, hogy belekezdett: beszerezte az engedélyeket, felújította a régi (mindig csak ideiglenes) műhelyt, beszerezte a szükséges anyagokat, és újból megkezdte a tésztakavarást, sütést, díszítést, csomagolást stb. Sőt még a fiát is kezdte betanítani a szakmába. Három évig volt a régi mézeskalácsos sátra a vásár dísze - ahogy megírták az újságírók. 1992-ben, mikor éppen a vásár idején érte meg 80. életévét, a késmárki polgármester nyilvánosan köszönte meg és emelte ki a munkáját. 1994. február 24-én halt meg.

Vele talán már a Szepesség utolsó kitanult mézeskalácsos mestere ment el.

Késmárkon, 2014 decemberében,

Joppa László

2014.12.27