Aki Faykisnál nem volt, ha Podolinban volt dolga…

2021.04.01.

Címke: Podolin , Krúdy , Faykis

„Vilma kisasszony is csak mosolygott, mikor Görgei A. hófúvásos gyaloglásairól volt szó. Ő talán meg tudta volna mondani, hogy miért járkált a toporci földesúr mindennap Podolinba?”


Részlet Krúdy Gyula Boldogult úrfikoromban című regényéből:

 

– Faykiséknál Podolinban valódi kassai sódart lehetett kapni, néha magam is bementem Faykishoz, ha arra volt dolgom – mondta most szinte odavetőleg Vilma, miután a társalgásban maga körül némi szünetet érzett, és igazi felvidéki nő nem tűrheti, hogy a férfiak hallgassanak körülötte.

A megjegyzés találó volt, mert [Podolini Lajos,] az alszolgabíró az asztal alatt meghúzódó gólyalábaival olyan topogást, mozgolódást kezdett, mintha nyomban Faykishoz akart volna futamodni; váratlan felindulásában alig találta meg a kellő szavakat, amelyeket a középkorú úrhoz intézett.

– Uram, tekintetes uram, ön is sok szép időt élhetett át életében, arcáról látszik, hogy nem volt megvetője a jó dolgoknak, a vidámságoknak, de mégis engedje, hogy kijelentsem önnek, hogy aki Faykisnál nem volt, bál előtt vagy bál után, „kränzchen” után vagy táncóra előtt, de akár köznapon is, ha Podolinban volt dolga – persze, úgy déltájban, amikor amúgy sem lehet mit sem végezni a hivatalokban, az… az pótolhatatlan veszteséggel tekinthet vissza az elmúlt életére. Volt ön valaha Faykisnál, tekintetes uram?

Mielőtt a középkorú úriember válaszolhatott volna, az egykori alszolgabíró már talpra állott, mintha valamely bűvészeti mutatványhoz készülődne. Az ebédlőben, ahol amúgy is életunt öregemberek és a régi Margitszigetről ábrándozó asszonyságok üldögéltek, akik a jelenből, betegségből, testi zaklatásokból ebbe a szállodába költöztek, mert azt hitték, hogy a vörös bajszú, csőnadrágos, kifényesedett szárnyaskabátú hotelportás mindenféle bajt el tud hárítani a szálloda lakóiról – mondom, az éppen jelenlevő vendégek nagy érdeklődéssel kezdték figyelni, amint Podolini Lajos fontoskodva tologatta a székeket, márványasztalokat eddigi helyükből, mintha valamely műkedvelő előadáshoz készülődne. A végén talán még cigánykereket is hány az ádámcsutkás fiatalember? De nem, Podolini komolyan, lehetőleg mérsékelt hosszúságú léptekkel lemérte a távolságokat a szabaddá tett térségen, és megszólalt:

– Tíz lépés hosszában és öt lépés szélességében: ennyi lehetett a terjedelme Faykis bodegájának! – mondá most olyan mély hangon, mint valamely nagybőgő, amelynek húrjai a viszontagságok folytán megereszkedtek.

– Igazam van, Vilma kisasszony?

A hölgy fel sem tekintett hímzéséből, mert úgy érezte, hogy több kíváncsi tekintet fordul felé. (Ó, ezeket a felvidéki hölgyeket nem kell félteni, ha illedelmes magaviseletről van szó.)

– Ez volt az első bodega az egész Szepességben; sörház, vendéglő, szálloda akadt másfelé is, de az első igazi bodegát megnyitni csak Faykis merészelte, aki foglalkozására nézve gyógyszerész volt, és tátrai mellpasztilláiról, fenyőillatairól volt nevezetes a fővárosi lapok hirdetéseiben. És valóban a szomszédban volt Faykis gyógyszertára is, ahol azokat a tarkabarka gyógyszereket készítette egy lovag Grósz nevű patikussegéd, aki bár a legjobb valcertáncos volt az egész Felvidéken (még a rózsahegyi bálokra is kapott meghívókat), hiába „pályázta meg” a patikaengedélyeket. Faykis úr maga személyét illetőleg inkább a bodegában tartózkodott…

– És a cukrászdájában, mert cukrászdája is volt – szólalt meg Vilma kisasszony, mintha csak a hímzéséhez szólna, de az alszolgabíró szélmalomvitorláival megfordult a képzeletbeli bodegában.

– Vilma kisasszony, kegyed nagyon jól értheti azt a tudományt, amelynek segítségével a zajló folyamokon át lehet kelni. Tudjuk nagyon jól, hogy privát szorgalomból hegyi kalauzigazolványt is szerzett, behunyt szemmel is tudta az utat a Lengyelnyeregre, a tarpataki vízeséshez, de a dobsinai jégbarlanghoz is. De engedelmével, Faykis bodegájához én mégiscsak jobban értek. Egy szolgabírónak körülbelül mindenhez érteni kellett Magyarországon. Tessék ebben megnyugodni.

– Nono – mondta most váratlanul a középkorú úriember. – Azért lehetett cukrászata is az említett Faykisnak.

– Volt is, de ez más lapra tartozik – felelte Podolini, aki darab ideig nem vette le szemrehányó tekintetét Vilma kisasszonyról, mintha szokatlan ellenségeskedést tapasztalt volna. Vadmacskabőr mellényében, a különböző zsebek útvesztőjében talán kréta után keresgélt, hogy az említett bodega berendezését élethűen lerajzolhassa, de aztán megelégedett azzal, hogy egy-egy félretett széket elővett, és magyarázatai közben a kellő helyre tolt, mint egy sakkfigurát.

– Itt ült a bodegában Privorszky úr. (A széket keményen a helyére állította.) Fél tizenkét óra tájban jött, amikor a toronyóra-mutatókon nem leltek helyet a csókák, hollók. Ez volt a rendes ideje a nyugalmazott főszolgabírónak, aki harmincöt szolgálati éve alatt többször lehetett volna képviselő, alispán, talán még központi főszolgabíró is Lőcsén, de nem szeretett Podolinból kimozdulni egyetlen napra sem. Privorszky úr szakálla mindig meg volt fésülve, és bundagallérjához simult. Talán a legangyalibb szívű ember volt, akit valaha ismerni szerencsém volt, mégis elégedetlen volt sorsával. A házi fodrászati tudományával, amelyben Milka néni, a felesége is bizonyára segítségére volt, mert egy főszolgabíró nem járhat közönséges borbélyműhelybe: mindennap rendbe hozta a bajszát, szakállát, haját, mert volt hajnyíró ollója is, és amikor a bodegában elhelyezkedett: a közigazgatásra panaszkodott. Itt ült Privorszky úr! – mondta most mély meggyőződéssel Podolini, és a székkel koppantott, mintha egy szellemet akarna megidézni, aki mindenben igazat ad előadásában.

– Igen, de barnára festette a haját s bajszát – mond most egy női hang, amely nyilván kötekedni akart Podolini meggyőződéses előadásával. – Csak agyagbarnára, mert egyébként fösvény volt az öreg; a szakállára már nem reszkírozott semmit.

– De a megyei közigazgatás a kisujjában volt – felelte Podolini, mintha a szavakat egyedül a középkorú úriemberhez intézné. – Nehéz kérdésekben mindig tanácsot kértünk tőle, mert személyesen ismert minden embert a járásban. A lublói kovács tán még ma se tudott volna meghalni, ha egy régi bűnét a halálos ágyán be nem vallja Privorszky úrnak. Utasokkal keveredett pörpatvarba… „Mindig tudtam, hogy te vagy a huncut, csak a gyerekeid miatt nem bántottalak” – mond Privorszky, és a kovács megkönnyebbült lélekkel meghalt. Ilyen volt Privorszky.


Vilma kisasszony most nem szólt semmit, csak a hímzésére mosolygott, mintha az egész férfivilág balgatagságát kiérezte volna az alszolgabíró szavaiból. Az pedig egy másik széket vont elő:

– Itt pedig, a megyebeli intelligencia asztalánál, ahol mi a magunk kis lovagvilágát éltük, itt ült: Görgei A. A valódi Görgeiek közül, aki mindennap, télben, hóban, sárban Toporcról begyalogolt Podolinba a maga pohár söréért, no meg talán azért is, hogy a járási asztalnál helyet foglalhasson. Sohase vetette le a kabátját, sohase tette le vadászbotját kezéből, sohase fizetett, csak egyszer egy hónapban, minden napért egy pohár sört. Görgei A. Ennyi volt a neve. Boldog volt, ha átutazó idegenek az A. betűt néha Artúrnak gondolták. Pedig, sajnos, csak Albert volt. Talán ez szomorította néha Görgei urat, ha ugyan ráért szomorkodni. Mert mindig tele volt dologgal. El kellett menni a postára, a városházára, a boltoshoz, a trafikoshoz, be kellett szólni a körorvoshoz, akit éppen Csákinak hívtak abban az időben – mégpedig az igazi Csákiak közül való. De hát hogyan is élhetett volna meg egy ál-Csáki a Szepességben a Csákyak hazájában? Csak éppen az y-t mellőzte, mert szabadgondolkodó volt. Hát ezeket mindennap meg kellett látogatni Görgei úrnak, akármilyen időjárás volt. Néha az országúton nem is volt más emberi nyom, mint az ő lépteinek a nyoma a hófúvásban. Ezért nem futotta hosszabb idő az intelligencia asztalánál való tartózkodásra. Így volt, Vilma kisasszony?

A hímzésébe merült hölgy megint csak mosolygott, mintha sokkal többet tudna erről a bizonyos Görgeiről, amit itt nyilvánosan elmondhatna. A nőknek külön véleményük van a férfiakról, de ők rendszerint titokban tartják a mondanivalójukat. Vilma kisasszony is csak mosolygott, mikor Görgei A. hófúvásos gyaloglásairól volt szó. Ő talán meg tudta volna mondani, hogy miért járkált a toporci földesúr mindennap Podolinba?

 

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár 

A kép forrása: MaNDA 
 
 


Arcképcsarnok
Jeles személyiségek
Archív felvételek
Sírjegyzékek
Szepesi estek
Szepességi látogatások


hirdetés helye


 

Szepesi Ház /
Zipser Haus /
Spišsky Dom